4. fejezet - Egy különös nap, különös estéje

Hola!

Hát, kellemes meglepetésként ért, hogy kaptam 1 komit!!! Tudom, másnak ez nem nagy dolog, de nekem az. Én nagyon új vagyok még, és muszáj kapnom pozitív/negatív kritikákat ahhoz, hogy lássam értelmét a dogoknak Szóval köszönöm Dorothy Hateheart, már ki is raktalak ;) Most egy hétig nem leszek, de majd igyekszem hozni most már sűrűbben a fejezeteket, hiszen nyár van!!!

Jó szórakozást: Tara

 

  Mikor mindenki hazaért - kivéve persze apát - leültünk vacsorázni, és Tom elmesélte, hogy miket csinált mióta nem láttuk. Persze folyamatosan tartottuk a kapcsolatot telefonon, de az mégsem volt ugyanaz. Mesélt komoly és vicces történeteket egyaránt, de észrevettem, hogy miközben beszél, többször az órájára pillant. Végül én is megnéztem, mennyi az idő: 19:58 volt.

  Ekkor Tom vett egy mély levegőt, és komolyra fordítva a szót ezt mondta:

- Valamiről, egészen pontosan valakiről, még nem beszéltem nektek. 

Folytatta volna még, de félbeszakította az ebben a pillanatban megszólaló csengő, mire ő elsietett ajtót nyitni. Mikor visszajött egy vörös hajú, hozzá képest alacsony testalkatú, kedves arcú lány is volt vele. Tisztán látszott rajta, hogy mennyire zavarban van, és hogy legszívesebben elszaladna. 

  Mindannyian felálltunk, és várakozóan néztünk Tomra, hogy bemutassa a vendéget.

- Anya, Emily és Sam! Bemutatom a kedvesemet, Rose Bolton-t! Az egyetem környékén lakik, és az albérletemmel szomszédos üzletben dolgozik.

  Egyesével odaálltunk Rose elé, és kezet fogtunk vele. Mikor én léptem hozzá, elmosolyodott, és olyan átható tekintettel nézett rám, hogy úgy éreztem: ismer. Zavartan visszamosolyogta, de az este további részében nem tudtam ellazulni.

  Rose mesélt a munkájáról és arról, hogy hogyan ismerkedett meg a testéremmel. Este tíz óra felé már mindenkin megmutatkoztak a fáradság első jelei. Sorban elköszöntünk a vendégünktől, majd a bátyám kikísérte, amíg én segítettem anyának elpakolni a vacsora maradványait.

  Sam felment a szobájába, láttam rajta, hogy tényleg nagyon elfáradt. Nyilván az edzés volt az, ami ennyire kimerítette. Mikor Tom visszatért, beállt egyfajta kínos csend, amit végül anya tört meg:

- Rendes lányt választottál - mosolygott, és zavarba jött fiára nézett - azonban számolnod kell azzal, hogy apád nem lesz elragadtatva tőle. Ugyanis nyilvánvaló, hogy miatta halasztasz az egyetemen.

- Tudom, de meg kell értenetek, hogy ő más, mint a többi lány - mondta, miközben rám emelte sokatmondó tekintetét..

- Aha, értjük - fordultam felé vigyorogva, de rögtön lehervadt a mosoly az arcomról, mikor megláttam komolyan csillogó szemeit.

- Félre érted! Ő tényleg más! - hangsúlyozta úgy a "más" szót, hogy biztosra vettem: valaminek eszembe kéne jutni, de nem ment. Sehogy sem értettem ezt az egészet, így próbáltam újfent a mosogatásra koncentrálni. 

  Miután végeztem elköszöntem tőlük, különösen nagy ölelésben részesítve a bátyám. "El sem hiszem, hogy itthon van" gondoltam boldogan, miközben a lépcsőn haladtam felfelé a szobámba. Mikor beléptem, egy pillanatra megálltam, és beszívtam a még mindig érezhető festékszagot. Pár nappal ezelőtt végeztünk a kifestésével, és még Anna is elismerte, hogy sokkal inkább illik hozzám.

  Most az egyhangú, fehér falak helyett, olyan színű lett, amilyet én szerettem volna: 3 fal rózsaszín lett, ami nagyon sokat javít mindig a hangulatomon, az a fal pedig, ahol az ágyam áll, sötétlila színű lett. 

  Gyorsan a magamhoz vettem a hálóruhám, és beléptem a saját fürdőszobámba. Örültem, hogy mikor építkeztünk a szüleim odafigyeltek, hogy mindenkinek kényelmes legyen. Most immár sokadszorra is köszönetet mondtam magamban ezért nekik. Szükségem volt egy forró fürdőre, ezután az eseménydús nap után. Beléptem a zuhany alá, és élveztem, ahogyan a forró cseppek végigszáguldanak elfáradt testemen, lemosva róla a nap gondjait és eseményeit. Legalább is én így éreztem, vagy szerettem volna érezni. Közben akaratlanul is arra gondoltam, amit Tom mondott odalent. Mire kiértem a fürdőből a fáradtság ólmos súllyal nehezedett rám. Épp a vizes hajamat töröltem át a törölközőmmel, mikor megakadt a szemem egy fehér borítékon az íróasztalomon. Kézbe vettem, de nem állt rajta címzett, csupán a nevem, de az olyan lehelet finom betűkkel volt írva, hogy olyan érzésem támadt: ha rájuk fújnék, elszállnának, mint a hópihék. Teljesen biztos voltam benne, hogy az előbb mikor bementem, még nem volt az asztalon. Óvatosan megfordítottam, és a papírvágó késemmel felnyitottam. Gyorsan átfutottam a sorokat, és ahogy olvastam, úgy szaladt egyre magasabbra a szemöldököm, és a szememből ki a fáradtság. 

  Aztán megakadt a szemem az aláíráson, és abban a pillanatban megértettem Tom célzását a másságról...

3. fejezet - Váratlan vendég

Hali!

Itt a 3. fejezet, és bár tapasztalataim szerint nincs nagyon olvasója az oldalnak, nem zavartatom magam. Én örülök, hogy írhatok és legalább fejlődöm. :) Azért ha még is erre tévedne valaki örülnék, ha egy kommenttel megdobna. :)

Tara

Hatalmasat sóhajtottam, mikor megláttam Beth-t, öreg pásztorkutyánkat az eltört váza mellett állva. Semmi kétség a felől, hogy ez volt az, amit fentről hallottam.

Megnyugodva léptem oda hűséges házőrzőnkhöz, akire nem tudtam haragudni, ugyanis szokásához híven „kiskutyaszemekkel” nézett rám.

Miközben elkezdtem összesöpörni a törmelékeket, érdekes dologra lettem figyelmes: egy követ találtam a cserepek között. Megfordítva láttam, hogy madzaggal egy cetlit erősítettek rá. Kusza, de olvasható betűkkel ez állt rajta:

„Figyelnek! Légy óvatos!”

Ijedtemben elejtettem az üzenetet, és a falhoz hátráltam. Behunytam a szemem, és elszámoltam tízig. Ezt a módszert még anyukám tanította kislány koromban, mikor egyszer valami nagyon megijesztett. Azóta is mindig így teszek, ha megrémülök.

Ez volt az első alkalom, hogy nem működött teljesen. Bár kicsit megnyugodtam, a vészjósló papírdarab még mindig a padlón hevert. Úgy döntöttem, hogy először feltakarítok, és csak utána esek pánikba.

Összesöpörtem a cserepeket, majd az egészet a kukába hajítottam. Eddig arra nem is gondoltam, hogy hogyan fogom kimagyarázni a törött vázát. Végül arra jutottam, hogy nem volt túl értékes, majd veszek anyunak egy másikat karácsonyra.

Sokáig szöszmötöltem a rendrakással, mert nem akartam szembenézni a tényekkel: valaki figyel. Sőt, ha a levél tartalma igaz, akkor mindjárt két követőm is van. Hiszen, ki tudná, hogy valaki a nyomomban van, ha ő maga nem tenné ugyanezt?

Aztán a rendetlenség lassan elfogyott, és nekem semmi dolgom nem maradt. Felmentem hát az emeletre, és leültem az íróasztalomhoz. Elővettem a cetlit meg a követ, és magam elé tettem az asztalra.

Először megvizsgáltam a követ, de nem találtam rajta semmi szokatlant, majd kezembe fogtam az üzenetet tartalmazó papírt. Mindig jó voltam a kézírások felismerésében, de ez az írás nem volt ismerős. Azt viszont könnyen meg tudtam állapítani, hogy lány a feladó. Mindenesetre nem zártam ki annak lehetőségét sem, hogy férfi az illető, nehogy meglepetés érjen.

Elraktam őket a fiókom legmélyére, hogy véletlenül se találja meg senki, majd lementem a földszintre. Ekkor meghallottam a kulcs fordulását a zárban.

Fogalmam sem volt róla, hogy ki lehet az, ezért óvatosan néztem csak be a nappaliba, de örömömben rögtön felvisítottam, mikor megláttam Tomot, nagyobbik testvéremet, aki három évvel volt nálam idősebb, így ő idén kezdte az egyetemet. Régóta nem láttam, mert úgy volt, hogy a barátaival töltött vakáció után egyből kezdi az iskolát, ami tőlünk elég messze van.

Sikításom miatt Tom láthatóan megijedt, de utána rögtön elmosolyodott, és megölelt. Na jó, inkább én ugrottam a nyakába.

Nagyon szerettem őt, már kiskorunk óta, mindig mindent együtt csináltunk: ő tanított biciklizni, vele mentem először igazi buliba, ő segített nekem mindenben. És ami számomra a legfontosabb volt: mindig számíthattam rá. Ezért is volt ő az egyetlen, aki megértette az újdonsült „szeszélyeimhez” kapcsolódó érzelemváltozásaimat és kitöréseimet.

Ekkor hirtelen eszembe jutott, hogy neki most nem itt kéne lennie, mert úgy volt, hogy csak minden második hétvégén jár majd haza.

Kibújtam az öleléséből, és kérdő arccal nézetem rá. Pár pillanatig tartott csak, és leesett neki, hogy mivel van a gond.

- Nem megyek egyetemre – mondta, de látva arckifejezésemet, gyorsan hozzátette: - Legalábbis egyelőre! Úgy gondoltam, hogy halasztok egy fél évet, hogy addig dolgozhassak és megkeressem azt, ami az albérletemre, meg a „külön kis életemhez” kell.

Mikor ezt mondta már mosolygott, így én sem állhattam meg egy vigyor nélkül, hiszen épp nagyon boldog voltam, hogy itt van újra mellettem.

Abban a pillanatban, mikor eszembe jutott a boldog szó, egy nagy csattanást hallottam, és tudtam, hogy az új Erőm rendetlenkedik. Most Tom vonta fel a szemöldökét, mire csak megforgattam a szemem, jelezve, hogy most ne ezzel foglalkozzunk. Elvettem az egyik csomagját, és elindultam a konyha felé.

- Nekem mindegy, mit csinálsz. Arra leszek kíváncsi, hogy anyáék mit szólnak majd hozzá – tettem hozzá, és mikor hátranéztem, láttam, hogy mosolyogva megvonja a vállát.

2. fejezet - Fuss!

Sziasztok!
Köszönöm Lylia Bloom-nak a sok segítséget, mondhatni, hogy ő volt/lett a "bétám". :)

Tara



  Az utolsó óra után megvártam Annát, hogy együtt induljunk hazafelé. A folyosón mellettem haladva igyekezett röviden összefoglalni, miről volt szó a matematika órán.

  Miközben próbáltam odafigyelni a gyökvonás rejtelmeire, láttam, ahogy az új srác, Tyler
gúnyosan vigyorogva néz minket nyitott szekrénye előtt állva. Tudtam, hogy még mindig az órán
váltott levelezésünk tartalmán szórakozik. Hirtelen elöntött a harag, és valamilyen eddig nem
érzékelt ösztön szerint a szekrényajtóra koncentráltam, mire az nagy dörrenéssel bevágódott.

Láttam Tyler arcán a pillanatnyi döbbenetet, de azután gyorsan rendezte vonásait, hogy a saját
dolgával foglalkozzon. Különös elégedettség töltött el, majd újra Annára figyelve hagytam el a suli épületét.

*

  Mikor az utcáink kereszteződésénél elköszöntünk egymástól, gondolataim visszakanyarodtak
Tylerhez. Egyszerre taszított és ijesztő módon vonzott a pimaszsága. Utáltam azért, amiért
kinevetett, és amiért mindig eszembe jut. Mikor azonban ránézek, elönt egy bizonyos fajta kellemes
bizsergés.
  A vicces az az egészben, hogy ez csak egy pillanatig tart, aztán fölé kerekedik az a
rossz érzés, amit kivált belőlem. Mintha a tudatalattim is veszély jelezne vele kapcsolatban.
„De olyan szép szemei vannak” gyengültem el egy másodpercre, de rögtön le is szidtam magam,
amiért ilyenek egyáltalán eszembe jutnak.
  Aztán hirtelen megtorpantam. Olyan érzésem támadt, mintha követnének. Körülnéztem, de
természetesen nem láttam senkit. A rossz előérzet azonban továbbra sem hagyott nyugodni, így a
biztonság kedvéért, a hátra lévő utat futva tettem meg hazáig.

*

  Mikor végre hazaértem, elővettem a táskámból a kulcsom, majd benyitottam az üres lakásba.
Tudtam, hogy ma délután egyedül leszek itthon: anya ügyeletes volt a klinikán, apa üzleti ügyben
elutazott, Sam meg fociedzés miatt hat óra előtt nem volt várható.
  Ledobtam a táskám a kanapéra, majd felszaladtam a mobilomért, amit reggel sikerült otthon
felejtenem.
  Csak 3 nem fogadott hívásom volt: 1 Annától még reggel suli előttről, és egy anyától, aki sms-
t is írt, hogy pakoljam össze a kupit a szobámban. A harmadik hívás egy ismeretlen számról
érkezett. Rányomtam a zöld gombra, és a fülemhez emeltem a telefont. Hallottam, ahogy a gépi
hang azt mondja, hogy a hívott szám jelenleg nem elérhető. Nagyot sóhajtottam, majd letettem.
  Ebben a pillanatban hatalmas csattanás és csörömpölést hallottam. Óvatosan lelopakodtam a
földszintre, miközben valami védelemre alkalmas eszközt kerestem. Sajnos nem jártam sikerrel.
A lépcső aljához érve, szorosan a falhoz lapultam, majd egy mély levegőt véve kiléptem a
nappaliba...