3. fejezet - Váratlan vendég

Hali!

Itt a 3. fejezet, és bár tapasztalataim szerint nincs nagyon olvasója az oldalnak, nem zavartatom magam. Én örülök, hogy írhatok és legalább fejlődöm. :) Azért ha még is erre tévedne valaki örülnék, ha egy kommenttel megdobna. :)

Tara

Hatalmasat sóhajtottam, mikor megláttam Beth-t, öreg pásztorkutyánkat az eltört váza mellett állva. Semmi kétség a felől, hogy ez volt az, amit fentről hallottam.

Megnyugodva léptem oda hűséges házőrzőnkhöz, akire nem tudtam haragudni, ugyanis szokásához híven „kiskutyaszemekkel” nézett rám.

Miközben elkezdtem összesöpörni a törmelékeket, érdekes dologra lettem figyelmes: egy követ találtam a cserepek között. Megfordítva láttam, hogy madzaggal egy cetlit erősítettek rá. Kusza, de olvasható betűkkel ez állt rajta:

„Figyelnek! Légy óvatos!”

Ijedtemben elejtettem az üzenetet, és a falhoz hátráltam. Behunytam a szemem, és elszámoltam tízig. Ezt a módszert még anyukám tanította kislány koromban, mikor egyszer valami nagyon megijesztett. Azóta is mindig így teszek, ha megrémülök.

Ez volt az első alkalom, hogy nem működött teljesen. Bár kicsit megnyugodtam, a vészjósló papírdarab még mindig a padlón hevert. Úgy döntöttem, hogy először feltakarítok, és csak utána esek pánikba.

Összesöpörtem a cserepeket, majd az egészet a kukába hajítottam. Eddig arra nem is gondoltam, hogy hogyan fogom kimagyarázni a törött vázát. Végül arra jutottam, hogy nem volt túl értékes, majd veszek anyunak egy másikat karácsonyra.

Sokáig szöszmötöltem a rendrakással, mert nem akartam szembenézni a tényekkel: valaki figyel. Sőt, ha a levél tartalma igaz, akkor mindjárt két követőm is van. Hiszen, ki tudná, hogy valaki a nyomomban van, ha ő maga nem tenné ugyanezt?

Aztán a rendetlenség lassan elfogyott, és nekem semmi dolgom nem maradt. Felmentem hát az emeletre, és leültem az íróasztalomhoz. Elővettem a cetlit meg a követ, és magam elé tettem az asztalra.

Először megvizsgáltam a követ, de nem találtam rajta semmi szokatlant, majd kezembe fogtam az üzenetet tartalmazó papírt. Mindig jó voltam a kézírások felismerésében, de ez az írás nem volt ismerős. Azt viszont könnyen meg tudtam állapítani, hogy lány a feladó. Mindenesetre nem zártam ki annak lehetőségét sem, hogy férfi az illető, nehogy meglepetés érjen.

Elraktam őket a fiókom legmélyére, hogy véletlenül se találja meg senki, majd lementem a földszintre. Ekkor meghallottam a kulcs fordulását a zárban.

Fogalmam sem volt róla, hogy ki lehet az, ezért óvatosan néztem csak be a nappaliba, de örömömben rögtön felvisítottam, mikor megláttam Tomot, nagyobbik testvéremet, aki három évvel volt nálam idősebb, így ő idén kezdte az egyetemet. Régóta nem láttam, mert úgy volt, hogy a barátaival töltött vakáció után egyből kezdi az iskolát, ami tőlünk elég messze van.

Sikításom miatt Tom láthatóan megijedt, de utána rögtön elmosolyodott, és megölelt. Na jó, inkább én ugrottam a nyakába.

Nagyon szerettem őt, már kiskorunk óta, mindig mindent együtt csináltunk: ő tanított biciklizni, vele mentem először igazi buliba, ő segített nekem mindenben. És ami számomra a legfontosabb volt: mindig számíthattam rá. Ezért is volt ő az egyetlen, aki megértette az újdonsült „szeszélyeimhez” kapcsolódó érzelemváltozásaimat és kitöréseimet.

Ekkor hirtelen eszembe jutott, hogy neki most nem itt kéne lennie, mert úgy volt, hogy csak minden második hétvégén jár majd haza.

Kibújtam az öleléséből, és kérdő arccal nézetem rá. Pár pillanatig tartott csak, és leesett neki, hogy mivel van a gond.

- Nem megyek egyetemre – mondta, de látva arckifejezésemet, gyorsan hozzátette: - Legalábbis egyelőre! Úgy gondoltam, hogy halasztok egy fél évet, hogy addig dolgozhassak és megkeressem azt, ami az albérletemre, meg a „külön kis életemhez” kell.

Mikor ezt mondta már mosolygott, így én sem állhattam meg egy vigyor nélkül, hiszen épp nagyon boldog voltam, hogy itt van újra mellettem.

Abban a pillanatban, mikor eszembe jutott a boldog szó, egy nagy csattanást hallottam, és tudtam, hogy az új Erőm rendetlenkedik. Most Tom vonta fel a szemöldökét, mire csak megforgattam a szemem, jelezve, hogy most ne ezzel foglalkozzunk. Elvettem az egyik csomagját, és elindultam a konyha felé.

- Nekem mindegy, mit csinálsz. Arra leszek kíváncsi, hogy anyáék mit szólnak majd hozzá – tettem hozzá, és mikor hátranéztem, láttam, hogy mosolyogva megvonja a vállát.

2. fejezet - Fuss!

Sziasztok!
Köszönöm Lylia Bloom-nak a sok segítséget, mondhatni, hogy ő volt/lett a "bétám". :)

Tara



  Az utolsó óra után megvártam Annát, hogy együtt induljunk hazafelé. A folyosón mellettem haladva igyekezett röviden összefoglalni, miről volt szó a matematika órán.

  Miközben próbáltam odafigyelni a gyökvonás rejtelmeire, láttam, ahogy az új srác, Tyler
gúnyosan vigyorogva néz minket nyitott szekrénye előtt állva. Tudtam, hogy még mindig az órán
váltott levelezésünk tartalmán szórakozik. Hirtelen elöntött a harag, és valamilyen eddig nem
érzékelt ösztön szerint a szekrényajtóra koncentráltam, mire az nagy dörrenéssel bevágódott.

Láttam Tyler arcán a pillanatnyi döbbenetet, de azután gyorsan rendezte vonásait, hogy a saját
dolgával foglalkozzon. Különös elégedettség töltött el, majd újra Annára figyelve hagytam el a suli épületét.

*

  Mikor az utcáink kereszteződésénél elköszöntünk egymástól, gondolataim visszakanyarodtak
Tylerhez. Egyszerre taszított és ijesztő módon vonzott a pimaszsága. Utáltam azért, amiért
kinevetett, és amiért mindig eszembe jut. Mikor azonban ránézek, elönt egy bizonyos fajta kellemes
bizsergés.
  A vicces az az egészben, hogy ez csak egy pillanatig tart, aztán fölé kerekedik az a
rossz érzés, amit kivált belőlem. Mintha a tudatalattim is veszély jelezne vele kapcsolatban.
„De olyan szép szemei vannak” gyengültem el egy másodpercre, de rögtön le is szidtam magam,
amiért ilyenek egyáltalán eszembe jutnak.
  Aztán hirtelen megtorpantam. Olyan érzésem támadt, mintha követnének. Körülnéztem, de
természetesen nem láttam senkit. A rossz előérzet azonban továbbra sem hagyott nyugodni, így a
biztonság kedvéért, a hátra lévő utat futva tettem meg hazáig.

*

  Mikor végre hazaértem, elővettem a táskámból a kulcsom, majd benyitottam az üres lakásba.
Tudtam, hogy ma délután egyedül leszek itthon: anya ügyeletes volt a klinikán, apa üzleti ügyben
elutazott, Sam meg fociedzés miatt hat óra előtt nem volt várható.
  Ledobtam a táskám a kanapéra, majd felszaladtam a mobilomért, amit reggel sikerült otthon
felejtenem.
  Csak 3 nem fogadott hívásom volt: 1 Annától még reggel suli előttről, és egy anyától, aki sms-
t is írt, hogy pakoljam össze a kupit a szobámban. A harmadik hívás egy ismeretlen számról
érkezett. Rányomtam a zöld gombra, és a fülemhez emeltem a telefont. Hallottam, ahogy a gépi
hang azt mondja, hogy a hívott szám jelenleg nem elérhető. Nagyot sóhajtottam, majd letettem.
  Ebben a pillanatban hatalmas csattanás és csörömpölést hallottam. Óvatosan lelopakodtam a
földszintre, miközben valami védelemre alkalmas eszközt kerestem. Sajnos nem jártam sikerrel.
A lépcső aljához érve, szorosan a falhoz lapultam, majd egy mély levegőt véve kiléptem a
nappaliba...

1. fejezet - Kicsoda Ő?

Sziasztok!

Rájöttem, hogy sokkal könnyebb E./1. írnom, úgyhogy ezentúl így rakom majd fel a fejezeteket. Még nem tudom biztosan, de később lehet, hogy lesznek szemszög változások is. Addig is minden fejezet Emily nézetéből látszódik majd.

 Tara

  Ezen gondolkozva léptem be a Washington  gimi kapuján, majd gyorsan a szekrényemhez szaladtam és a matek cuccomat magamhoz szorítva, rohantam a tanterem felé. Nem akartam (ismét) késéssel kezdeni az évet, de még így is majdnem fellöktem a tanárt az ajtóban.

 -Miss McGinty-nek nyilván nyomós oka van rá, hogy becsengetés után 3 perccel essen be a terembe - jegyezte meg kimérten, majd egy intéssel a helyemre küldött.

 -Szia - köszöntem padtársamnak, és egyben legjobb barátnőmnek, Anna Logennek.

 -Jó reggelt - üdvözölt viszont a mindig  mosolygós lány.

 Mindig irigyeltem Anna hajszínét és - mostanában- az alkatát is. Ő alacsony volt, kedves arccal, fehér bőrrel, és gesztenyebarna göndör hajjal. Ellenben nekem hosszú, hullámos szőke hajam van, és viszonylag magas vagyok. Sajnos, ezt mások is észre vették.

 Míg Anna-t, ha úgy akarta, a kutya sem vette észre, addig utánam sok fiú visszanézett, megjegyzéseket tett, valamelyik a hatás kedvéért még füttyentett is. Bár néhány lányt ezt élvezi, én kimondottan utáltam.

 Mindig is jobban szerettem a láthatatlanságot, jó volt külső szemlélőként tekinteni a világra. De most, hogy otthon ezek a furcsa dolgok történtek, még szükségem is lett volna rá. 

 Félek, hogyha valaki ey kicsit is felhúz, vagy valaki jó hírt közöl velem - például, hogy végre lett hármasnál jobb jegyem matekból - akkor életbe lép ez az új "valami", amit a bátyámmal magunk közt csak úgy hívunk, hogy Erő. Ezt mindenképpen el akarom kerülni.

 Miközben próbáltam a matek órára figyelni, megakadt a szemem egy fiún, kettővel mögöttem, aki lazán rajzolgatott a füzetébe. Egy pillanatig úgy tűnt, mintha éppen rólam kapta volna el a tekintetét. A srác egyáltalán nem volt ismerős, ezért - a matematika ellenére - egy gyors üzenetet firkantottam egy papír cetlire, és a tanár egyik óvatlan pillanatában odacsúsztattam Anna elé a levelet.

 Nem írtam semmi különöset, csupán megkérdeztem ki az a srác. Anna válasza nem sokkal később érkezett is:

 "Tyler Worz, új gyerek. Elég zárkózott, de nagyon dögös."

 Hát igen, körülbelül ilyen választ vártam tőle. Anna  meglehetősen fiúbolondnak számított. Régen együtt cserkésztük be a tudatlan srácokat. Igen, még az előtt. "Bár az tagadhatatlan, hogy jól néz ki" gondoltam akaratlanul is, de mikor újra odanéztem, valahogy nyugtalanság töltött el.
 Gyorsan rákörmöltem egy "köszit" a papírra, majd visszaadtam az informátoromnak.
 -Miss McGinty! Ha nem óhajt részt venni az órámon, akár ki is fáradhat! - mondta a tanár, aki észre vette az óvatlan levelemet.
-Elnézést kérek Mr. Trannel! - kezdtem volna bele, de egy kézmozdulattal kifelé irányított. Nagyot sóhajtva gyorsan összepakoltam a cuccaim, és elindultam az ajtó felé. Már majdnem kiértem, mikor valaki megszólalt mögöttem:
 -Vigyázz, ezt elejtetted! - mondta egy gúnyos hang.
 Mikor hátra fordultam láttam, hogy az imént megismert Tyler tanulmányozza a levelezésünket. Visszaléptem érte, és amikor a fiú felnézett, a világ legszebb és leggúnyosabb mosolyával találtam magam szemben.
 -Te elolvastad? - förmedtem rá, egy kicsit talán hangosabban, mint kellett volna. Tyler - még mindig vigyorogva - lassan bólintott, amitől elkezdtem érezni az ereimben, és idegszálaimban feszülő Erőt. Mielőtt azonban bármi is történhetett volna, a matematika tanár hangja ostorként csattant a beállt csendben.
 -Szeretne esetleg egy látogatást is tenni az igazgató úrnál? - kérdezte fagyosan, mire bocsánatkérés-félét motyogva odasiettem a terem ajtajához, de mielőtt kiléptem volna az ajtón, majd becsukva magam után elsiethettem volna, még láttam Tyler elégedett vigyorát és azt, hogy legjobb barátnőm ugyanolyan rákvörös lett, mint én.

Prológus "szerűség"

Sziasztok!

Úgy döntöttem elrakom a "prológust", hogy aztán már szépen lassan a többi fejezetet is felpakolhassam egymás után :)) Kommentelj légyszi!

  Emily még álmos volt mikor reggel felszállt az iskolabuszra. Csak úgy, mint az előző pár héten, nem aludt jól az éjjel. Állandóan a furcsaságok jártak a fejében, amik akkor történtek mikor mérges lett, szomorú, esetleg boldog.

  Az első ilyen eset a 16. születésnapján történt, amikor Sam, Emily öccse, az anyjuk elől menekülve fejre ejtette a szülinapi tortát. Emily nagyon mérges lett, mert tudta mennyit dolgozott vele az anyja, ráadásul Sam bocsánatot sem kért. A fiú nagyon összeveszett a nővérével és amikor azt mondta mérgében, hogy "nem kár érte, úgyis nagyon ronda volt", Emily dühe kitört és az összes lámpa villódzni kezdett, majd mind egyszerre kialudtak.

  Mindenki elhallgatott és inkább a torta összekaparásával kezdett foglalkozni. Emily azóta "letépett" két függönyt, megnyitott pár csapot és kitört egy ablakot, mint ezt anélkül, hogy hozzájuk ért volna. 

  A családban nem tulajdonítottak ennek nagy jelentőséget: a csapokat a rossz csöveknek, a függönyöket és az ablakot a huzatnak tudták be...

Bejelentés

Nah, először is sajnálom, hogy ilyen régen nem írtam, de az iskola második hetében eljutottam Németországba egy cserediákprogram segítségével... Nagyon jó volt, szívesen visszamennék! :) Ott olvastam el az egyik barátnőm könyvét, aminek a címe: Fekete bárány. Szerintem egy letehetetlen könyv, és hogy őszinte legyek elgondolkodtatott...
És amiért ezt a bejegyzést elkezdetem: meg ihletett!!!
Kitaláltam egy sztorit, aminek a főszereplői már megvannak, és egy-két mellékszereplő is. Az első fejezetet már el is kezdtem, de nem tudom milyen tempóban tudok majd haladni vele, de úgy tervezem, hogyha meg lesz kb. az első 3 fejezet majd felrakom az oldalra is.
Mindenkit puszil: Tara :$

Első blogbejegyzés

Hali mindenkinek!
Sokat gondolkodtam, hogy mi legyen az első témám. Arra jutottam, hogy a legaktuálisabb talán mindenki "kedvence" lenne: a sulikezdés! :D Ugye, eltaláltam? Én személy szerint egy kicsit várom, a barátaim miatt, de tanulni nekem sem sok kedvem van. :S Főleg, hogy tavaly összekaptunk a legjobb barátnőimmel (mai napig nem tudnám megmondani, hogy miért kezdtek el pikkelni rám), és nem tudom, hogy most, hogy állunk... Ugye eddig mellettük ültem a suliban és sokat agyaltam, hogy most is odaüljek e. Arra jutottam, hogy szeretem azt a helyet és nem érdekel, hogy ha nem ülnek oda! Majd ül más, mert egyébként nem férnénk el az teremben.
Én így várom a sulikezdést. És Ti?
xo xo Tara

Kezdődik

Sziasztok!
Úgy döntöttem, hogy elkezdek egy blogot írni, igazából mindenről. Arról, hogy mi zajlik körülöttem, az életemről, esetleges gondjaimról vagy épp arról amit a nagy világban hallottam és tetszett (pl. zene, film stb.)
Nem tudom lesznek e egyáltalán követői az oldalnak, de ha igen akkor lesz kinek írnom, ha nem akkor meg úgy sem derülnek ki amiket ideírok....
Legyetek jók: Tara