Hali!
Itt a 3. fejezet, és bár tapasztalataim szerint nincs nagyon olvasója az oldalnak, nem zavartatom magam. Én örülök, hogy írhatok és legalább fejlődöm. :) Azért ha még is erre tévedne valaki örülnék, ha egy kommenttel megdobna. :)
Tara
Hatalmasat
sóhajtottam, mikor megláttam Beth-t, öreg pásztorkutyánkat az
eltört váza mellett állva. Semmi kétség a felől, hogy ez volt az, amit
fentről hallottam.
Megnyugodva
léptem oda hűséges házőrzőnkhöz,
akire nem tudtam haragudni, ugyanis szokásához híven
„kiskutyaszemekkel” nézett rám.
Miközben
elkezdtem összesöpörni a törmelékeket, érdekes dologra lettem
figyelmes: egy követ találtam a cserepek között. Megfordítva
láttam, hogy madzaggal egy cetlit erősítettek rá. Kusza, de
olvasható betűkkel ez állt rajta:
„Figyelnek!
Légy óvatos!”
Ijedtemben
elejtettem az üzenetet, és a falhoz hátráltam. Behunytam a
szemem, és elszámoltam tízig. Ezt a módszert még anyukám
tanította kislány koromban, mikor egyszer valami nagyon
megijesztett. Azóta is mindig így teszek, ha megrémülök.
Ez
volt az első alkalom, hogy nem működött teljesen. Bár kicsit
megnyugodtam, a vészjósló papírdarab még mindig a padlón
hevert. Úgy döntöttem, hogy először feltakarítok,
és csak utána esek pánikba.
Összesöpörtem
a cserepeket, majd az egészet a kukába hajítottam. Eddig arra nem
is gondoltam, hogy hogyan fogom kimagyarázni a törött vázát.
Végül arra jutottam, hogy nem volt túl értékes, majd veszek
anyunak egy másikat karácsonyra.
Sokáig
szöszmötöltem a rendrakással, mert nem akartam szembenézni a
tényekkel: valaki figyel. Sőt, ha a levél tartalma igaz, akkor
mindjárt két követőm is van. Hiszen, ki tudná, hogy valaki a
nyomomban van, ha ő maga nem tenné ugyanezt?
Aztán
a rendetlenség lassan elfogyott, és nekem semmi dolgom nem maradt.
Felmentem hát az emeletre, és leültem az íróasztalomhoz.
Elővettem a cetlit meg a követ, és magam elé tettem az asztalra.
Először
megvizsgáltam a követ, de nem találtam rajta semmi szokatlant,
majd kezembe fogtam az üzenetet tartalmazó papírt. Mindig jó
voltam a kézírások felismerésében,
de ez az írás nem volt ismerős. Azt viszont könnyen meg tudtam
állapítani, hogy lány a feladó. Mindenesetre nem zártam ki annak lehetőségét sem, hogy férfi az illető, nehogy meglepetés érjen.
Elraktam
őket a fiókom legmélyére, hogy véletlenül se találja meg
senki, majd lementem a földszintre. Ekkor meghallottam a kulcs fordulását a zárban.
Fogalmam
sem volt róla, hogy ki lehet az, ezért óvatosan néztem csak be a
nappaliba, de örömömben rögtön felvisítottam, mikor megláttam
Tomot, nagyobbik testvéremet, aki három évvel volt nálam idősebb,
így ő idén kezdte az egyetemet. Régóta nem
láttam, mert úgy volt, hogy a barátaival töltött vakáció után
egyből kezdi az iskolát, ami tőlünk elég messze van.
Sikításom
miatt Tom láthatóan megijedt, de utána rögtön elmosolyodott, és
megölelt. Na jó, inkább én ugrottam a nyakába.
Nagyon
szerettem őt, már kiskorunk
óta, mindig mindent együtt csináltunk: ő tanított biciklizni,
vele mentem először igazi buliba, ő segített nekem mindenben. És
ami számomra a legfontosabb volt: mindig számíthattam rá. Ezért
is volt ő az egyetlen, aki megértette az újdonsült „szeszélyeimhez”
kapcsolódó érzelemváltozásaimat
és kitöréseimet.
Ekkor
hirtelen eszembe jutott, hogy neki most nem itt kéne lennie, mert
úgy volt, hogy csak minden második hétvégén jár majd haza.
Kibújtam
az öleléséből, és kérdő arccal nézetem rá. Pár pillanatig
tartott csak, és leesett neki, hogy mivel van a gond.
- Nem
megyek egyetemre – mondta, de látva arckifejezésemet, gyorsan
hozzátette: - Legalábbis
egyelőre!
Úgy gondoltam, hogy halasztok egy fél évet, hogy addig
dolgozhassak és megkeressem azt, ami az albérletemre, meg a „külön
kis életemhez”
kell.
Mikor
ezt mondta már mosolygott, így én sem állhattam
meg egy vigyor nélkül, hiszen épp nagyon boldog voltam, hogy itt
van újra mellettem.
Abban
a pillanatban, mikor eszembe jutott a boldog
szó, egy nagy csattanást hallottam, és tudtam, hogy az új Erőm
rendetlenkedik. Most Tom vonta fel a szemöldökét, mire csak
megforgattam a szemem, jelezve, hogy most ne ezzel foglalkozzunk.
Elvettem az egyik csomagját, és elindultam a konyha felé.
-
Nekem mindegy, mit csinálsz. Arra leszek kíváncsi, hogy anyáék
mit szólnak majd hozzá – tettem hozzá, és mikor hátranéztem,
láttam, hogy mosolyogva megvonja a vállát.
