Itt is a fejezet, szép hosszú, remélem tetszeni fog, és megköszönitek 1-2 komival ;) Jó szórakozást!
Tara
A következő néhány napot robotüzemmódban éltem meg. Ettem, aludtam, tanultam, de mindvégig úgy éreztem, hogy már sosem lesz ugyanaz, mint régen.
Bár már egy ideje rendelkezem az Erőmmel, a tény, hogy boszorkány vagyok, mázsás súllyal nehezedett a vállamra. A varázslók és boszorkányok feladata ugyanis, hogy egyensúlyt tartsanak és teremtsenek a természetben. Hogy a jó egyenlő legyen a rosszal, a hideg a meleggel, az élet a halállal. Ezt Rosie magyarázta el még aznap éjjel. Úgy beszéltük meg, hogy Tomon kívül nem mondjuk el senkinek, mi is vagyok igazából.
Pénteken az utolsó óra kémia volt, amit én kifejezetten szerettem. Még Anna is úgy gondolja, hogy nem vagyok normális. Hisz ki szereti a kémiát? Hát lehet, hogy a a végén még igaza lesz, és beleőrülök valamiben, bár sejtésem szerinte az nem az iskola lesz.
Mivel ez volt az idei első kémia óránk, nem tudtam, hogy ki lesz ebben az évben a laborpartnerem. Mindig a tanárnő dönti el, hogy ki kivel dolgozik együtt az egész tanévben. Csak nagyon ritkán változtatott a már kialakított ülésrenden.
Miután Mrs. Morison a helyemre irányított leültem, és csengetésig olvastam. Akkor aztán eltettem a könyvem, és igyekeztem tartani a tempót a tanárnővel, aki mára maratoni jegyzetelést tervezett. Csengetés után kb. 10 perccel nyílt az ajtó, és Tyler Worz sétált be a terembe. Elnézést kért a késésért, bár megbánásnak még csak nyomát sem fedeztem fel rajta. Majd megkérdezte, hogy hová kell ülnie. Mrs. Morison vetett egy pillantást az ülésrendre.
- Foglaljon helyet Ms. McGinty mellett! - mondta, és újra a tábla felé fordult. Állam a földet súrolta, éreztem ahogy kiszárad a szám, nem tudtam elhinni, hogy nekem kell pesztrálni Mr. Bajkeverőt.
- Tanárnő, kérem! - jött meg a hangom, és feltettem a kezem - biztosan valami félreértés történt. Nem lehet, hogy elnézte az ülésrendet, és én egyedül ülök ebben a padban?
- Nem, Ms. McGinty - mondta, majd hátat fordított nekem, ezzel jelezve, hogy lezártnak tekinti a vitát.
Tyler széles mosollyal az arcán indult el felém, én meg hosszan kifújtam a levegőt, és folytattam a jegyzetelést. Ő közben ideért, válltáskáját a pad mellé téve, lazán ledobta magát a mellettem lévő székre. "Mintha itt sem lenne" győzködtem magamat, és próbáltam nem észrevenni, hogy milyen jó illatú kölnit használ.
- Szia - köszönt vidáman csillogó pimaszsággal a szemében. Nem, természetesen nem néztem rá. Nem néztem meg, hogy milyen jól áll neki a világos kék, középen fehérré koptatott farmer, és a hozzá illő póló. Nem, ááá, egy pillantást sem vetettem rá. Csak épp véletlenül maradtam le Ms. Morisontól három mondattal. "Nincs itt, ne is foglalkozz vele, Emily NYUGI!" ismételgettem attól rettegve, hogy valami olyat teszek, amit később még nagyon megbánnék. Éreztem a véremben lüktető, és egyre növekvő Erőt.
- Remélem jól megleszünk majd - folytatta a fecsegést, de rá sem hederítettem.
- Nem válaszolsz? Tudod Em, ez nagyon udvariatlan dolog. Ugye nem baj, ha Em-nek szólítalak? - még mindig nem válaszoltam, csak mélyeket lélegeztem.
- Na, mi van Em? Már nem tetszem annyira, mint a múltkor? - nézett rám megjátszott csalódottsággal, de tekintete elárulta, hogy legbelül nagyon jól szórakozik.
Erre hirtelen felé kaptam a fejem, éreztem amit a szemem szikrákat szór. Hozzá akartam vágni, hogy valamit nagyon félreérthetett, mert a levélben egy szót sem ejtettem arról, hogy tetszenek nekem.
Meglepetésemre, Tyler kissé hátrahőkölt, de figyelmét valamiért a jegyzeteim felé fordította.
- Most mi van? - rivalltam rá, de így sem vette le a szemét az asztalon nyugvó kezeimről.
- Tudod, reméltem, hogy egyszer alaposan beégethetlek, de álmomban sem gondoltam volna, hogy alapból ennyire tüzes vagy - és fejével az asztal felé bökött.
Mikor én is odanéztem, ismét tátva maradt a szám, és felpattantam az asztaltól. Az asztalomon ugyanis, ahol eddig a kezem volt, lángra kapott a jegyzetem, és végig néztem, ahogyan az új tananyag lassan szénné ég. "Exoterm reakció" mondta ironikusan a tudatalattim.
- Ms. McGinty! Maga mi a fenét művel? - ordított rám a tanárnő, mikor észre vette legújabb mutatványomat.
Erre mindenki felém fordult, Tyler pedig kötelességtudóan elfutott a poroltóért. Amíg ő a tüzet oltotta, a tanár kiabált, a többiek meg csak egymás között pusmogtak, vagy csendben figyeltek. Én teljesen elkalandoztam, miközben a tenyeremet vizsgálgattam, Rose szavait hallottam a fejemben, mikor azt mondta, hogy a természet szolgáinak - akik ugye a boszorkányok, tehát nekünk - a négy elem egyike sem tud ártani. A kezem teljesen sértetlen volt. Merengésemből Mrs. Morison éles hangja szakított ki.
- McGinty! Az igazgatóhoz! MOST! - parancsolt rám, és csontos ujjával az ajtó felé bökött.
Még mindig bágyadtan összeszedtem a cuccaim, és azon gondolkoztam, hogy ebben az évben, sőt! Ezen a héten már másodszorra zavarnak ki az óráról Tyler miatt. Mégsem rá voltam mérges. LEgjobban magamra haragudtam. Arra, ami vagyok, és amin nem tudtam változtatni. Boszorkány vagyok. Utáltam az erőmet, a lobbanékonyságomat.
Visszasírtam a gyermekkoromat, mert tudtam: ez az Erő, amit kaptam, szükségessé teszi, hogy hamarabb felnőjek, mint azt szerettem volna. Visszasírtam azokat a napokat, amikor Annával felhőtlenül játszottunk, nem gondoltunk a felnőttek problémáira. Persze, nekem is voltak amolyan "gyermekgondjaim" - kivel, mit játsszak, nem jött el mindenki a szülinapi bulimra -, de ehhez képest azok így utólag eltörpülnek.
Akkoriban nem csak ketten voltunk barátok Annával, hanem közénk tartozott egy Jasper nevű fiú is. Nagyon szerettük egymást, így hárman, de egy idő után észrevettem, hogy Jas és Anna milyen közel kerültek egymáshoz.
Napról napra növekedett bennem egy addig ismeretlen érzés, amiről ma már tudom, hogy féltékenységnek hívják. Így ment ez több, mint egy éven keresztül, mígnem egy napon nem bírtam tovább, és számon kértem a barátnőmet. Ő nem értette, hogy mi a bajom, azt mondta, ő úgy szereti Jast, mint a testvérét. Nem hittem neki.
Utána két egész hétig nem beszéltem egyikükkel sem, pedig Jas többször is keresett. Egyszer anya jött be a szobámba, megkért, hogy üljek le, és elmondta, hogy a legjobb barátom szülei autóbalesetben meghaltak. Ekkor voltam 8, Jasper pedig, 10 éves. Azt mondta, Jasnek el kell költöznie a nagynénjéhez, nagyon messzire innen. Aznap nem aludtam semmit.
Egész éjjel sírtam, és tudtam: noha nem állok rá készen, el kell engednem Jast. 8 évesen elvesztettem a legjobb barátomat és valószínűleg első szerelmemet.
Másnap kopogtattak, anya azt mondta Ő van itt. Megtöröltem könnyes szemeimet, és megmondtam, hoy természetesen beengedheti.
Mikor belépett, láttam rajta, hogy sírt, bár ezt sohasem ismerné be. A mindig vidám szempárba most végtelen szomorúság költözött. Odaléptem hozzá, és szorosan megöleltem. Istenem, de hiányzott! Ő aranyszőke hajamba fúrta az arcát, és tudtam, hogy nehezen tartja vissza a könnyeit.
- Annyira sajnálom - mondtam, ő meg csak még szorosabban ölelt.
Tudtuk, hogy ebben a két szóban benne volt minden megbánásom is. Sajnáltam, hogy két hétre magára hagytam. Sajnáltam, hogy 10 évesen el kellett vesztenie a szüleit, és hogy el kell mennie innen. Tudtam azt is, hogy hosszú, nagyon hosszú ideig, most látom utoljára. Eltol magától, és a szemembe nézett.
- Azért jöttem, hogy ezt odaadjam - és felém nyújtott egy nyakláncot. Olyan gyönyörű volt. Ezüst láncon egy apró pillangó függött rózsaszín és világoszöld kövekkel kirakva. Mutatta, hogy forduljak meg, és mögém lépett.
- Anyukámé volt - mondta, és hallottam, hogy nagyot nyel, miközben a nyakamba akasztja a láncot.
- Ezt nem fogadhatom el - válaszoltam, de nem volt igazi ellentmondás a szavaimban. Tudtam, hogy azért adja, mert azt akarja, hogy az enyém legyen. Sírtam.
- Azt szeretném, ha a tied lenne - erősítette meg ki nem mondott gondolataimat, miközben újra felé fordultam - azé, akit szeretek, és akit mindig is szeretni fogok. Ezt jól jegyezd meg! - mondta, majd odahajolt és apró puszit nyomott az arcomra.
Ekkor a könnyeim már megállíthatatlanul folytak végig az arcomon. Hirtelen ötlettől vezérelve odamentem az asztalomhoz, elővettem az egyik nyakláncom, és levettem róla a medált. Egy vastagabb ezüst lánc volt, szépen kidolgozott szemekből állt.
- Hozd vissza nekem! - és felé nyújtottam az ajándékom.
Ő bólintott és elvette tőlem a láncot. Újból megölelt, és én úgy szorítottam, kapaszkodtam belé, mint egy kis majom.
- Én is szeretlek, és sohasem felejtelek el - suttogtam sírástól szaggatottan. Végig simított a hajamon, majd fátyolos tekintettel rám mosolygott, és hátat fordítva kilépett az ajtón. 8 évesen végig néztem, ahogyan a legjobb barátom kisétált az életemből.
Észre sem vettem, hogy a nyakláncomat szorongatom. Azt a pillangósat, amit Tőle kaptam, és amit azóta sem vettem le. Fogalmam sincs, hogy miért most jutnak eszembe ezek az emlékek, de valamiért újult erővel tört rám a hiánya.
Láttam magam előtt állandóan kócos sötétbarna, szinte fekete haját, csillogó jég kék szemeit, és ajkát, melynek sarkában mindig ott bújt egy csintalan mosoly.
Mielőtt elsírhattam volna magam, megérkeztem az igazgatói iroda elé. Mély levegőt vettem, és bekopogtam.
- Tessék - jött a határozott felelet, és én minden erőmet összeszedve beléptem az ajtón...
Miután Mrs. Morison a helyemre irányított leültem, és csengetésig olvastam. Akkor aztán eltettem a könyvem, és igyekeztem tartani a tempót a tanárnővel, aki mára maratoni jegyzetelést tervezett. Csengetés után kb. 10 perccel nyílt az ajtó, és Tyler Worz sétált be a terembe. Elnézést kért a késésért, bár megbánásnak még csak nyomát sem fedeztem fel rajta. Majd megkérdezte, hogy hová kell ülnie. Mrs. Morison vetett egy pillantást az ülésrendre.
- Foglaljon helyet Ms. McGinty mellett! - mondta, és újra a tábla felé fordult. Állam a földet súrolta, éreztem ahogy kiszárad a szám, nem tudtam elhinni, hogy nekem kell pesztrálni Mr. Bajkeverőt.
- Tanárnő, kérem! - jött meg a hangom, és feltettem a kezem - biztosan valami félreértés történt. Nem lehet, hogy elnézte az ülésrendet, és én egyedül ülök ebben a padban?
- Nem, Ms. McGinty - mondta, majd hátat fordított nekem, ezzel jelezve, hogy lezártnak tekinti a vitát.
Tyler széles mosollyal az arcán indult el felém, én meg hosszan kifújtam a levegőt, és folytattam a jegyzetelést. Ő közben ideért, válltáskáját a pad mellé téve, lazán ledobta magát a mellettem lévő székre. "Mintha itt sem lenne" győzködtem magamat, és próbáltam nem észrevenni, hogy milyen jó illatú kölnit használ.
- Szia - köszönt vidáman csillogó pimaszsággal a szemében. Nem, természetesen nem néztem rá. Nem néztem meg, hogy milyen jól áll neki a világos kék, középen fehérré koptatott farmer, és a hozzá illő póló. Nem, ááá, egy pillantást sem vetettem rá. Csak épp véletlenül maradtam le Ms. Morisontól három mondattal. "Nincs itt, ne is foglalkozz vele, Emily NYUGI!" ismételgettem attól rettegve, hogy valami olyat teszek, amit később még nagyon megbánnék. Éreztem a véremben lüktető, és egyre növekvő Erőt.
- Remélem jól megleszünk majd - folytatta a fecsegést, de rá sem hederítettem.
- Nem válaszolsz? Tudod Em, ez nagyon udvariatlan dolog. Ugye nem baj, ha Em-nek szólítalak? - még mindig nem válaszoltam, csak mélyeket lélegeztem.
- Na, mi van Em? Már nem tetszem annyira, mint a múltkor? - nézett rám megjátszott csalódottsággal, de tekintete elárulta, hogy legbelül nagyon jól szórakozik.
Erre hirtelen felé kaptam a fejem, éreztem amit a szemem szikrákat szór. Hozzá akartam vágni, hogy valamit nagyon félreérthetett, mert a levélben egy szót sem ejtettem arról, hogy tetszenek nekem.
Meglepetésemre, Tyler kissé hátrahőkölt, de figyelmét valamiért a jegyzeteim felé fordította.
- Most mi van? - rivalltam rá, de így sem vette le a szemét az asztalon nyugvó kezeimről.
- Tudod, reméltem, hogy egyszer alaposan beégethetlek, de álmomban sem gondoltam volna, hogy alapból ennyire tüzes vagy - és fejével az asztal felé bökött.
Mikor én is odanéztem, ismét tátva maradt a szám, és felpattantam az asztaltól. Az asztalomon ugyanis, ahol eddig a kezem volt, lángra kapott a jegyzetem, és végig néztem, ahogyan az új tananyag lassan szénné ég. "Exoterm reakció" mondta ironikusan a tudatalattim.
- Ms. McGinty! Maga mi a fenét művel? - ordított rám a tanárnő, mikor észre vette legújabb mutatványomat.
Erre mindenki felém fordult, Tyler pedig kötelességtudóan elfutott a poroltóért. Amíg ő a tüzet oltotta, a tanár kiabált, a többiek meg csak egymás között pusmogtak, vagy csendben figyeltek. Én teljesen elkalandoztam, miközben a tenyeremet vizsgálgattam, Rose szavait hallottam a fejemben, mikor azt mondta, hogy a természet szolgáinak - akik ugye a boszorkányok, tehát nekünk - a négy elem egyike sem tud ártani. A kezem teljesen sértetlen volt. Merengésemből Mrs. Morison éles hangja szakított ki.
- McGinty! Az igazgatóhoz! MOST! - parancsolt rám, és csontos ujjával az ajtó felé bökött.
Még mindig bágyadtan összeszedtem a cuccaim, és azon gondolkoztam, hogy ebben az évben, sőt! Ezen a héten már másodszorra zavarnak ki az óráról Tyler miatt. Mégsem rá voltam mérges. LEgjobban magamra haragudtam. Arra, ami vagyok, és amin nem tudtam változtatni. Boszorkány vagyok. Utáltam az erőmet, a lobbanékonyságomat.
Visszasírtam a gyermekkoromat, mert tudtam: ez az Erő, amit kaptam, szükségessé teszi, hogy hamarabb felnőjek, mint azt szerettem volna. Visszasírtam azokat a napokat, amikor Annával felhőtlenül játszottunk, nem gondoltunk a felnőttek problémáira. Persze, nekem is voltak amolyan "gyermekgondjaim" - kivel, mit játsszak, nem jött el mindenki a szülinapi bulimra -, de ehhez képest azok így utólag eltörpülnek.
Akkoriban nem csak ketten voltunk barátok Annával, hanem közénk tartozott egy Jasper nevű fiú is. Nagyon szerettük egymást, így hárman, de egy idő után észrevettem, hogy Jas és Anna milyen közel kerültek egymáshoz.
Napról napra növekedett bennem egy addig ismeretlen érzés, amiről ma már tudom, hogy féltékenységnek hívják. Így ment ez több, mint egy éven keresztül, mígnem egy napon nem bírtam tovább, és számon kértem a barátnőmet. Ő nem értette, hogy mi a bajom, azt mondta, ő úgy szereti Jast, mint a testvérét. Nem hittem neki.
Utána két egész hétig nem beszéltem egyikükkel sem, pedig Jas többször is keresett. Egyszer anya jött be a szobámba, megkért, hogy üljek le, és elmondta, hogy a legjobb barátom szülei autóbalesetben meghaltak. Ekkor voltam 8, Jasper pedig, 10 éves. Azt mondta, Jasnek el kell költöznie a nagynénjéhez, nagyon messzire innen. Aznap nem aludtam semmit.
Egész éjjel sírtam, és tudtam: noha nem állok rá készen, el kell engednem Jast. 8 évesen elvesztettem a legjobb barátomat és valószínűleg első szerelmemet.
Másnap kopogtattak, anya azt mondta Ő van itt. Megtöröltem könnyes szemeimet, és megmondtam, hoy természetesen beengedheti.
Mikor belépett, láttam rajta, hogy sírt, bár ezt sohasem ismerné be. A mindig vidám szempárba most végtelen szomorúság költözött. Odaléptem hozzá, és szorosan megöleltem. Istenem, de hiányzott! Ő aranyszőke hajamba fúrta az arcát, és tudtam, hogy nehezen tartja vissza a könnyeit.
- Annyira sajnálom - mondtam, ő meg csak még szorosabban ölelt.
Tudtuk, hogy ebben a két szóban benne volt minden megbánásom is. Sajnáltam, hogy két hétre magára hagytam. Sajnáltam, hogy 10 évesen el kellett vesztenie a szüleit, és hogy el kell mennie innen. Tudtam azt is, hogy hosszú, nagyon hosszú ideig, most látom utoljára. Eltol magától, és a szemembe nézett.
- Azért jöttem, hogy ezt odaadjam - és felém nyújtott egy nyakláncot. Olyan gyönyörű volt. Ezüst láncon egy apró pillangó függött rózsaszín és világoszöld kövekkel kirakva. Mutatta, hogy forduljak meg, és mögém lépett.
- Anyukámé volt - mondta, és hallottam, hogy nagyot nyel, miközben a nyakamba akasztja a láncot.
- Ezt nem fogadhatom el - válaszoltam, de nem volt igazi ellentmondás a szavaimban. Tudtam, hogy azért adja, mert azt akarja, hogy az enyém legyen. Sírtam.
- Azt szeretném, ha a tied lenne - erősítette meg ki nem mondott gondolataimat, miközben újra felé fordultam - azé, akit szeretek, és akit mindig is szeretni fogok. Ezt jól jegyezd meg! - mondta, majd odahajolt és apró puszit nyomott az arcomra.
Ekkor a könnyeim már megállíthatatlanul folytak végig az arcomon. Hirtelen ötlettől vezérelve odamentem az asztalomhoz, elővettem az egyik nyakláncom, és levettem róla a medált. Egy vastagabb ezüst lánc volt, szépen kidolgozott szemekből állt.
- Hozd vissza nekem! - és felé nyújtottam az ajándékom.
Ő bólintott és elvette tőlem a láncot. Újból megölelt, és én úgy szorítottam, kapaszkodtam belé, mint egy kis majom.
- Én is szeretlek, és sohasem felejtelek el - suttogtam sírástól szaggatottan. Végig simított a hajamon, majd fátyolos tekintettel rám mosolygott, és hátat fordítva kilépett az ajtón. 8 évesen végig néztem, ahogyan a legjobb barátom kisétált az életemből.
Észre sem vettem, hogy a nyakláncomat szorongatom. Azt a pillangósat, amit Tőle kaptam, és amit azóta sem vettem le. Fogalmam sincs, hogy miért most jutnak eszembe ezek az emlékek, de valamiért újult erővel tört rám a hiánya.
Láttam magam előtt állandóan kócos sötétbarna, szinte fekete haját, csillogó jég kék szemeit, és ajkát, melynek sarkában mindig ott bújt egy csintalan mosoly.
Mielőtt elsírhattam volna magam, megérkeztem az igazgatói iroda elé. Mély levegőt vettem, és bekopogtam.
- Tessék - jött a határozott felelet, és én minden erőmet összeszedve beléptem az ajtón...
