Na, hát itt is a fejezet, remélem lett olyan jó, hogy megér nektek egy-egy komit, nagyon sokat dolgoztam vele, sokszor átírtam stb. Jó olvasást!
puszil :Tara
Mondhatnám, hogy egyetlen percre sem hagyott nyugodni a kérdés, hogy honnan tudott Rosie Jasperről, de ez így nem lenne igaz. Úgy döntöttem, hogy a tanácsait megfogadva megpróbálom rendezni az életemet. Ezzel majd később foglalkozom.
Az első ilyen megoldandó dolog volt anya. Mikor hazaértem, igyekeztem összeszedni szerte-széjjel szaladt gondolataimat, majd beléptem a házba. Anya a nappaliban a kanapén ült, kezében telefon, gondolom már azon vacillált, felhívja a rendőrséget, hogy eltűntem. Mikor meglátott, felpattant, szorosan magához ölelt, és bocsánatot kért.
- Sajnálom, nem lett volna szabad úgy elrohannom - mondtam én is, viszonozva az ölelést.
- Apád most telefonált, azt mondta, hogy olyan kilenc óra körül várható haza.
- Rendben, ha megjött, beszélni szeretnék mindkettőtökkel - jelentettem ki határozottan, majd felmentem a szobámba.
Eszembe jutott a kő és az üzenet, ami még mindig ott lapult a fiókomban. Egy pillanatra elkapott a kísértés, hogy elővegyem őket, és elgondolkozzam arról, hogy ki lehet a feladó, és mégis ki lehet az, aki követ. Most már Rosie levele is a "nemnyithatomki" fiókban volt. Nem voltam éhes, így úgy döntöttem, hogy a vacsora helyett inkább lezuhanyozom, míg apa megérkezik.
Beléptem a zuhany alá, és élveztem a forró cseppek által nyújtott kényeztetést a bőrömön. Ha rajtam múlik, sosem jövök ki onnan, de kinézve láttam, hogy az óra már háromnegyed 9-et mutat.
Kelletlenül elzártam a vizet, megtörölköztem, és visszamentem a szobámba. Felvettem az alváshoz használt bő pólóm, aminek elején egy hatalmas Micki egér díszelgett és hozzá egy kényelmes melegítő alsót. A pólóhoz illő csíkos pizsamasortomat a párnám alá tettem, majd ha elintéztem, amit el kell, és végre nyugodtan alhatok, átveszem. Lemostam a zuhanyozásból megmaradt sminkem maradékát, és kiengedtem az eddig lófarokba kötött hajamat.
- Jól van kislány, meg tudod csinálni! - biztattam a tükörképemet, majd lementem a földszintre.
** ** **
(hétfő)
Arra ébredtem, hogy bántja a szememet az ablakon besütő meleg napsugár. Most csak emiatt is mosolyogva nyújtózkodtam egyet, majd kinyitottam a szememet.
Úgy éreztem magamat, mint aki a mai nappal új életet kezd. A péntek esti beszélgetés nagyon jól sikerült, elégedetten aludtam el. Anyáék tudomásul vették, hogy nem akarok orvos lenni, és meg megígértem, hogy többé nem randalírozom a suliban.
Az első pont tehát kipipálva. Ami a nagyobb gond, és ami ma vár rám, az Tyler. Elhatároztam, hogy hallgatok Rosie-ra és nem veszem fel a kesztyűt vele szemben. Ilyen pozitív hozzáállással pattantam ki az ágyból, majd az ablak elé lépve megállapítottam, hogy meleg napunk lesz ma.
Ez alapján egy farmer térdnadrág, és egy fehér ejtett vállú pólóra esett a választásom, aminek a mintája tökéletesen illett az ezüst színű sarumhoz. Betettem a fülembe kedvenc ezüstszínű vékony karika fülbevalómat, majd hajsütővel laza loknikba rendeztem, amúgy is hullámos, rendezetlenül álló szőke tincseimet.
Csak nagyon kevés sminket használtam: szempillaspirált, és egy kevés fehér szemhéjpúdert. Mikor belenéztem egész alakos tükrömbe, nagyon elégedett voltam a végeredménnyel.
Gyorsan bepakoltam a táskám, felkaptam a vállamra, és folytatva lendületes reggelemet, lerobogtam a lépcsőn.
- Jó reggelt! - kiáltottam el magam, mikor a konyhába értem. Már mindenki ott volt, és a saját reggeli enni-, innivalójukat készítették.
- Szia kincsem! - adott egy puszit apa, majd a kávéfőző felé intve megkérdezte, hogy én is kérek e.
- Nem köszönöm, azt hiszem így is eléggé pörgök már - mondtam, majd kikaptam a gyümölcskosárból egy almát, és adtam egy "jóreggelt" puszit anyának.
- Azt látjuk - mosolygott rám.
- Jó reggelt mindenkinek! - jött le Tom is reggelizni, akiről egy kicsit megfeledkeztem, hogy most ő is itt lakik.
- Szia bátyó! - köszöntöttem, elraktam az almám és a tízóraim másik részét, majd odaléptem Samhez is, jól megborzoltam a haját, és adtam neki is egy cuppanós puszit, amiről tudtam, hogy utálja.
- Fúj, Emily engem hagyj ki a reggeli forgószeledből, oké? Kösz! - morgott.
- Húha, de harapós valaki! -mosolygott apa az öcsémre, aki - hát szó, ami szó - eléggé úgy festett, mint akinek nehéz éjszakája volt.
- Ne morogj öcskös! És viselkedj rendesen a suliban! - mondtam, majd elköszönve mindenkitől, elindultam az iskola felé.
Útközben bedugtam a fülembe a fülhallgatómat, és hallgattam a jobbnál jobb számokat. Amit többször is meghallgattam egymás után az a Today my life begins című szám volt. Néhány sora teljesen a hangulatomba vágott.
Első óránk kémia volt, mintha csak a sors üzenné, hogy jobb mihamarabb túl lenni a dolgon. Elfoglaltam a helyem, és enyhén mosolyogva nézegettem az itt-ott kissé kormos asztalt. Becsöngettek, de Tyler még sehol. "Jól van, végül is a múltkor is egy csomót késett" nyugtattam magam. Nem szerettem volna halasztgatni a dolgot.
De az idő csak telt, az órának vége lett, és arra eszméltem, hogy Mrs. Morison azt a házit adja fel, hogy beszéljük meg, és válasszuk ki a társunkkal az idei projektünk témáját. Teljesen kétségbe estem, hogy hogyan fogom elérni Tylert, hiszen szerdára kell a már részletesen kidolgozott leírás.
Miután már mindenki kiment, odamentem tanárnőhöz, és feltettem az engem nyomasztó kérdést. Ő, legnagyobb megrökönyödésemre, mélyet sóhajtott, levette a szemüvegét, és rám emelte szigorú szürke szemeit.
- Nézd Emily! Te egy nagyon okos lány vagy, ez a jegyeiden is meglátszik. A szorgalmaddal sincs semmi baj, de sajnos nem lehet mindenki ilyen. Tyler a a típusú ember, akit teljesen hidegen hagy egy iskolai kémiai projekt. Ezen sajnos nem tudok változtatni, csak a te jegyedet tudom megvédeni, úgy ha megengedem, hogy egyedül készítsd el a munkát, noha Tyler is azt a jegyet fogja kapni, amit te. Tudom, hogy ez elsőre nehéznek, és igazságtalannak hangzik, de én ismerlek és tudom, hogy képest vagy rá - mosolygott rám biztatóan.
Kissé meglepett, hogy elhagyta az iskolában amúgy kötelező magázást, de jól esett, hogy bízott bennem, és képesnek talált a feladatra. Bátortalanul visszamosolyogtam, majd elköszöntem, hogy még idejében odaérjek a biológia órára.
Ez az órám közös volt Annával, így még becsengetés előtt elmesélhettem neki, a hétvége történéseit (persze, gondosan kihagytam a varázslással kapcsolatos dolgokat), majd elkezdődött az óra. Szerettem a bioszt, most még is nehezemre esett odafigyelni.
Eldöntöttem, hogy délután elmegyek a könyvtárba anyagot keresni a kémiaprojektre, az legalább leköti valamelyest a gondolataimat. Végül is nem azt szokták mondani, hogy kellemest a hasznossal? Bár lehet, hogy ez most inkább "hasznost a hasznossal" lesz.
Órák után elköszöntem Annától, és elindultam a könyvtárba. Útközben megálltam venni egy kávét, hogy kibírjam a délutánt ébren. Fogalmam sem volt, hogy hogyan lássak neki a kutatáshoz, ezért inkább csak úgy lézengtem a sorok között.
Megálltam az ifjúsági regényeknél, majd találomra kiválasztottam egyet, és fellapoztam. Annyira magával ragadott, hogy észre sem vettem, hogy telik az idő. A könyvtárosnő szólt, hogy 10 perce be kellett volna már zárnia, úgyhogy igazán mehetnék végre. Elnézést kérve gyorsan összeszedtem a cuccom, majd kikölcsönöztem a könyvet.
Kilépve a könyvtárból kellett rádöbbennem, hogy a levegő is jócskán lehűlt, és hogy már réges-rég lement a nap. Mivel semmilyen a kabátot nem hoztam, magamat átkarolva igyekeztem nem megfagyni, és elindultam a buszmegállóhoz.
Az egyik sikátor mellett elhaladva egy ismerős hang ütötte meg a fülemet.
- Nem érdekel, mit gondolsz! Tartsd magad távol a várostól, és Tőle is! - Tyler hangja rendkívül mérgesen és hátborzongatóan hatott az éjszakában.
Egy hirtelen ötlettől vezérelve befordultam a sarkon, és a falhoz lapulva közelebb osontam.Az utcáról beszűrődő gyér fényben éppen csak kitudtam venni a körvonalait, de testtartásából ítélve telefonált.
- Nézd! Az is lehet, hogy már egyáltalán nem is érdekled őt - mondta - igen képzeld, én így gondolom! Szerintem már rég elfelejtett, én is azt tettem volna a helyében - válaszolt valakinek, majd elhallgatott.
- Igen tudom, hogy mit mondtam. De könyörgöm, téged könnyebb átverni, mint egy palotapincsit - váltott arra a gúnyos hangra, amit már annyira megszoktam tőle - Jegyezd meg! Erősebben kell próbálkoznod, ha engem akarsz túlszárnyalni, Jas! - majd felnevetett, és kinyomta a telefont.
"Jas!" Nekem pedig megfagyott a vér az ereimben. "Végül is rengetek Jas mászkálhat a világban, ez nem lehet ugyanaz a Jasper. Vagy még is?"
Fogalmam sem volt róla. Csak azt tudtam, hogy minél hamarabb eltűnök innen, annál jobb. Megpróbáltam észrevétlenül lelépni, de valaki elkapott hátulról, és felsikoltottam.
- No lám csak! Kit hozott erre a véletlen? Csak nem az én elbűvölő labortársamat? - engedett el Tyler, én pedig minden maradék büszkeségemet összeszedve így válaszoltam:
- Csak erre jártam, meghallottam a hangodat, és gondoltam megkérdezem, miért nem voltál ma suliban - néztem rá, reményeim szerint, határozottan.
- Aha - válaszolt, de szemében és féloldalas mosolyában láttam: nem igazán hisz nekem. - Szóval miért is hallgatózol? - érdeklődött tovább.
- Nem hallgatóztam! -csattantam fel, és igyekeztem úgy intézni, hogy én legyek az, aki kérdez, és ő, aki válaszol.
- Ez, kérlek szépen, magánügy - mutatta fel kezében a mobilt, és úgy mosolygott rám, hogy az eszem hányni, a szívem pedig olvadni lett volna képes.
- Ó, szóval Tyler Worznak magánügyei vannak - váltottam én is szarkasztikusabb hangnemre. - Mint például?
- Semmi közöd hozzá! -csattant fel ő is.
- Várj, inkább kitalálom! - mosolyogtam rá rejtélyesen - 18 éves vagy, így fogalmam sincs, hogy mit keresel az én osztályomban, de leginkább egy külvárosi ficsúrnak tűnsz, akinek nincs jobb dolga, mint hogy engem piszkáljon - fogalmam sincs, hogy honnan jöttek a szavak a számra, de úgy sejtettem, hogy ez egy újabb boszi-trükk, annál is inkább, mert Tyler arcán őszinte meglepetés tükröződött. Amúgy honnan tudnám, hogy 18?
- Szóval úgy gondolod, hogy piszkállak - mondta sejtelmesen, majd közelebb lépett, én pedig a fal felé hátráltam.
- Miért jöttél a városba? - igyekeztem terelni a témát, de hangomból kezdett kihunyni a maradék bátorságom is, ahogy egyre csökkent a távolság a fal és köztem.
- Miattad - válaszolta egyszerűen, és szemeiben valami meglepő őszinteséget véltem felfedezni egy pillanatra.
- Én még is úgy érzem, hogy utálsz. Miért? - kérdeztem immár remegve, hiszen hátam a hideg téglának ütközött, és Tyler olyan közel állt meg előttem, hogy ha a szemébe akartam nézni, kénytelen voltam felnézni rá.
- Miért gondolod, hogy utállak? - felelt kérdéssel a kérdésre, meleg lehelete csiklandozta az arcomat.
- Miért, nem így van? - folytattam én is a kérdések sorát, és igyekeztem levenni a szemem a szájáról, és inkább a szemébe nézni, de mindkettő olyan hívogató volt, mint a csábító, fekete mélység.
Tyler ajka halvány mosolyra húzódott, már egészen közel az enyémhez, és tudtam: meg fog csókolni. Mikor lehunytam a szemem, várva az elkerülhetetlen érintést, melytől féltem, de azzal együtt vágytam is rá, megéreztem, hogy a Jaspertől kapott medál kijózanító hűvösségével forró, ziháló mellkasomhoz nyomódik, visszalökve engem a valóságba...
- Ne morogj öcskös! És viselkedj rendesen a suliban! - mondtam, majd elköszönve mindenkitől, elindultam az iskola felé.
Útközben bedugtam a fülembe a fülhallgatómat, és hallgattam a jobbnál jobb számokat. Amit többször is meghallgattam egymás után az a Today my life begins című szám volt. Néhány sora teljesen a hangulatomba vágott.
Első óránk kémia volt, mintha csak a sors üzenné, hogy jobb mihamarabb túl lenni a dolgon. Elfoglaltam a helyem, és enyhén mosolyogva nézegettem az itt-ott kissé kormos asztalt. Becsöngettek, de Tyler még sehol. "Jól van, végül is a múltkor is egy csomót késett" nyugtattam magam. Nem szerettem volna halasztgatni a dolgot.
De az idő csak telt, az órának vége lett, és arra eszméltem, hogy Mrs. Morison azt a házit adja fel, hogy beszéljük meg, és válasszuk ki a társunkkal az idei projektünk témáját. Teljesen kétségbe estem, hogy hogyan fogom elérni Tylert, hiszen szerdára kell a már részletesen kidolgozott leírás.
Miután már mindenki kiment, odamentem tanárnőhöz, és feltettem az engem nyomasztó kérdést. Ő, legnagyobb megrökönyödésemre, mélyet sóhajtott, levette a szemüvegét, és rám emelte szigorú szürke szemeit.
- Nézd Emily! Te egy nagyon okos lány vagy, ez a jegyeiden is meglátszik. A szorgalmaddal sincs semmi baj, de sajnos nem lehet mindenki ilyen. Tyler a a típusú ember, akit teljesen hidegen hagy egy iskolai kémiai projekt. Ezen sajnos nem tudok változtatni, csak a te jegyedet tudom megvédeni, úgy ha megengedem, hogy egyedül készítsd el a munkát, noha Tyler is azt a jegyet fogja kapni, amit te. Tudom, hogy ez elsőre nehéznek, és igazságtalannak hangzik, de én ismerlek és tudom, hogy képest vagy rá - mosolygott rám biztatóan.
Kissé meglepett, hogy elhagyta az iskolában amúgy kötelező magázást, de jól esett, hogy bízott bennem, és képesnek talált a feladatra. Bátortalanul visszamosolyogtam, majd elköszöntem, hogy még idejében odaérjek a biológia órára.
Ez az órám közös volt Annával, így még becsengetés előtt elmesélhettem neki, a hétvége történéseit (persze, gondosan kihagytam a varázslással kapcsolatos dolgokat), majd elkezdődött az óra. Szerettem a bioszt, most még is nehezemre esett odafigyelni.
Eldöntöttem, hogy délután elmegyek a könyvtárba anyagot keresni a kémiaprojektre, az legalább leköti valamelyest a gondolataimat. Végül is nem azt szokták mondani, hogy kellemest a hasznossal? Bár lehet, hogy ez most inkább "hasznost a hasznossal" lesz.
Órák után elköszöntem Annától, és elindultam a könyvtárba. Útközben megálltam venni egy kávét, hogy kibírjam a délutánt ébren. Fogalmam sem volt, hogy hogyan lássak neki a kutatáshoz, ezért inkább csak úgy lézengtem a sorok között.
Megálltam az ifjúsági regényeknél, majd találomra kiválasztottam egyet, és fellapoztam. Annyira magával ragadott, hogy észre sem vettem, hogy telik az idő. A könyvtárosnő szólt, hogy 10 perce be kellett volna már zárnia, úgyhogy igazán mehetnék végre. Elnézést kérve gyorsan összeszedtem a cuccom, majd kikölcsönöztem a könyvet.
Kilépve a könyvtárból kellett rádöbbennem, hogy a levegő is jócskán lehűlt, és hogy már réges-rég lement a nap. Mivel semmilyen a kabátot nem hoztam, magamat átkarolva igyekeztem nem megfagyni, és elindultam a buszmegállóhoz.
Az egyik sikátor mellett elhaladva egy ismerős hang ütötte meg a fülemet.
- Nem érdekel, mit gondolsz! Tartsd magad távol a várostól, és Tőle is! - Tyler hangja rendkívül mérgesen és hátborzongatóan hatott az éjszakában.
Egy hirtelen ötlettől vezérelve befordultam a sarkon, és a falhoz lapulva közelebb osontam.Az utcáról beszűrődő gyér fényben éppen csak kitudtam venni a körvonalait, de testtartásából ítélve telefonált.
- Nézd! Az is lehet, hogy már egyáltalán nem is érdekled őt - mondta - igen képzeld, én így gondolom! Szerintem már rég elfelejtett, én is azt tettem volna a helyében - válaszolt valakinek, majd elhallgatott.
- Igen tudom, hogy mit mondtam. De könyörgöm, téged könnyebb átverni, mint egy palotapincsit - váltott arra a gúnyos hangra, amit már annyira megszoktam tőle - Jegyezd meg! Erősebben kell próbálkoznod, ha engem akarsz túlszárnyalni, Jas! - majd felnevetett, és kinyomta a telefont.
"Jas!" Nekem pedig megfagyott a vér az ereimben. "Végül is rengetek Jas mászkálhat a világban, ez nem lehet ugyanaz a Jasper. Vagy még is?"
Fogalmam sem volt róla. Csak azt tudtam, hogy minél hamarabb eltűnök innen, annál jobb. Megpróbáltam észrevétlenül lelépni, de valaki elkapott hátulról, és felsikoltottam.
- No lám csak! Kit hozott erre a véletlen? Csak nem az én elbűvölő labortársamat? - engedett el Tyler, én pedig minden maradék büszkeségemet összeszedve így válaszoltam:
- Csak erre jártam, meghallottam a hangodat, és gondoltam megkérdezem, miért nem voltál ma suliban - néztem rá, reményeim szerint, határozottan.
- Aha - válaszolt, de szemében és féloldalas mosolyában láttam: nem igazán hisz nekem. - Szóval miért is hallgatózol? - érdeklődött tovább.
- Nem hallgatóztam! -csattantam fel, és igyekeztem úgy intézni, hogy én legyek az, aki kérdez, és ő, aki válaszol.
- Ez, kérlek szépen, magánügy - mutatta fel kezében a mobilt, és úgy mosolygott rám, hogy az eszem hányni, a szívem pedig olvadni lett volna képes.
- Ó, szóval Tyler Worznak magánügyei vannak - váltottam én is szarkasztikusabb hangnemre. - Mint például?
- Semmi közöd hozzá! -csattant fel ő is.
- Várj, inkább kitalálom! - mosolyogtam rá rejtélyesen - 18 éves vagy, így fogalmam sincs, hogy mit keresel az én osztályomban, de leginkább egy külvárosi ficsúrnak tűnsz, akinek nincs jobb dolga, mint hogy engem piszkáljon - fogalmam sincs, hogy honnan jöttek a szavak a számra, de úgy sejtettem, hogy ez egy újabb boszi-trükk, annál is inkább, mert Tyler arcán őszinte meglepetés tükröződött. Amúgy honnan tudnám, hogy 18?
- Szóval úgy gondolod, hogy piszkállak - mondta sejtelmesen, majd közelebb lépett, én pedig a fal felé hátráltam.
- Miért jöttél a városba? - igyekeztem terelni a témát, de hangomból kezdett kihunyni a maradék bátorságom is, ahogy egyre csökkent a távolság a fal és köztem.
- Miattad - válaszolta egyszerűen, és szemeiben valami meglepő őszinteséget véltem felfedezni egy pillanatra.
- Én még is úgy érzem, hogy utálsz. Miért? - kérdeztem immár remegve, hiszen hátam a hideg téglának ütközött, és Tyler olyan közel állt meg előttem, hogy ha a szemébe akartam nézni, kénytelen voltam felnézni rá.
- Miért gondolod, hogy utállak? - felelt kérdéssel a kérdésre, meleg lehelete csiklandozta az arcomat.
- Miért, nem így van? - folytattam én is a kérdések sorát, és igyekeztem levenni a szemem a szájáról, és inkább a szemébe nézni, de mindkettő olyan hívogató volt, mint a csábító, fekete mélység.
Tyler ajka halvány mosolyra húzódott, már egészen közel az enyémhez, és tudtam: meg fog csókolni. Mikor lehunytam a szemem, várva az elkerülhetetlen érintést, melytől féltem, de azzal együtt vágytam is rá, megéreztem, hogy a Jaspertől kapott medál kijózanító hűvösségével forró, ziháló mellkasomhoz nyomódik, visszalökve engem a valóságba...
Vége.
folyt. köv.
Ui.: rengeteget dolgoztam vele, néhány komit, kérlek!
