3. fejezet - Váratlan vendég

Hali!

Itt a 3. fejezet, és bár tapasztalataim szerint nincs nagyon olvasója az oldalnak, nem zavartatom magam. Én örülök, hogy írhatok és legalább fejlődöm. :) Azért ha még is erre tévedne valaki örülnék, ha egy kommenttel megdobna. :)

Tara

Hatalmasat sóhajtottam, mikor megláttam Beth-t, öreg pásztorkutyánkat az eltört váza mellett állva. Semmi kétség a felől, hogy ez volt az, amit fentről hallottam.

Megnyugodva léptem oda hűséges házőrzőnkhöz, akire nem tudtam haragudni, ugyanis szokásához híven „kiskutyaszemekkel” nézett rám.

Miközben elkezdtem összesöpörni a törmelékeket, érdekes dologra lettem figyelmes: egy követ találtam a cserepek között. Megfordítva láttam, hogy madzaggal egy cetlit erősítettek rá. Kusza, de olvasható betűkkel ez állt rajta:

„Figyelnek! Légy óvatos!”

Ijedtemben elejtettem az üzenetet, és a falhoz hátráltam. Behunytam a szemem, és elszámoltam tízig. Ezt a módszert még anyukám tanította kislány koromban, mikor egyszer valami nagyon megijesztett. Azóta is mindig így teszek, ha megrémülök.

Ez volt az első alkalom, hogy nem működött teljesen. Bár kicsit megnyugodtam, a vészjósló papírdarab még mindig a padlón hevert. Úgy döntöttem, hogy először feltakarítok, és csak utána esek pánikba.

Összesöpörtem a cserepeket, majd az egészet a kukába hajítottam. Eddig arra nem is gondoltam, hogy hogyan fogom kimagyarázni a törött vázát. Végül arra jutottam, hogy nem volt túl értékes, majd veszek anyunak egy másikat karácsonyra.

Sokáig szöszmötöltem a rendrakással, mert nem akartam szembenézni a tényekkel: valaki figyel. Sőt, ha a levél tartalma igaz, akkor mindjárt két követőm is van. Hiszen, ki tudná, hogy valaki a nyomomban van, ha ő maga nem tenné ugyanezt?

Aztán a rendetlenség lassan elfogyott, és nekem semmi dolgom nem maradt. Felmentem hát az emeletre, és leültem az íróasztalomhoz. Elővettem a cetlit meg a követ, és magam elé tettem az asztalra.

Először megvizsgáltam a követ, de nem találtam rajta semmi szokatlant, majd kezembe fogtam az üzenetet tartalmazó papírt. Mindig jó voltam a kézírások felismerésében, de ez az írás nem volt ismerős. Azt viszont könnyen meg tudtam állapítani, hogy lány a feladó. Mindenesetre nem zártam ki annak lehetőségét sem, hogy férfi az illető, nehogy meglepetés érjen.

Elraktam őket a fiókom legmélyére, hogy véletlenül se találja meg senki, majd lementem a földszintre. Ekkor meghallottam a kulcs fordulását a zárban.

Fogalmam sem volt róla, hogy ki lehet az, ezért óvatosan néztem csak be a nappaliba, de örömömben rögtön felvisítottam, mikor megláttam Tomot, nagyobbik testvéremet, aki három évvel volt nálam idősebb, így ő idén kezdte az egyetemet. Régóta nem láttam, mert úgy volt, hogy a barátaival töltött vakáció után egyből kezdi az iskolát, ami tőlünk elég messze van.

Sikításom miatt Tom láthatóan megijedt, de utána rögtön elmosolyodott, és megölelt. Na jó, inkább én ugrottam a nyakába.

Nagyon szerettem őt, már kiskorunk óta, mindig mindent együtt csináltunk: ő tanított biciklizni, vele mentem először igazi buliba, ő segített nekem mindenben. És ami számomra a legfontosabb volt: mindig számíthattam rá. Ezért is volt ő az egyetlen, aki megértette az újdonsült „szeszélyeimhez” kapcsolódó érzelemváltozásaimat és kitöréseimet.

Ekkor hirtelen eszembe jutott, hogy neki most nem itt kéne lennie, mert úgy volt, hogy csak minden második hétvégén jár majd haza.

Kibújtam az öleléséből, és kérdő arccal nézetem rá. Pár pillanatig tartott csak, és leesett neki, hogy mivel van a gond.

- Nem megyek egyetemre – mondta, de látva arckifejezésemet, gyorsan hozzátette: - Legalábbis egyelőre! Úgy gondoltam, hogy halasztok egy fél évet, hogy addig dolgozhassak és megkeressem azt, ami az albérletemre, meg a „külön kis életemhez” kell.

Mikor ezt mondta már mosolygott, így én sem állhattam meg egy vigyor nélkül, hiszen épp nagyon boldog voltam, hogy itt van újra mellettem.

Abban a pillanatban, mikor eszembe jutott a boldog szó, egy nagy csattanást hallottam, és tudtam, hogy az új Erőm rendetlenkedik. Most Tom vonta fel a szemöldökét, mire csak megforgattam a szemem, jelezve, hogy most ne ezzel foglalkozzunk. Elvettem az egyik csomagját, és elindultam a konyha felé.

- Nekem mindegy, mit csinálsz. Arra leszek kíváncsi, hogy anyáék mit szólnak majd hozzá – tettem hozzá, és mikor hátranéztem, láttam, hogy mosolyogva megvonja a vállát.