10. fejezet - Randi?!

Na, emberek! :D

El sem hiszem, hogy ki mondhatom: ÚJ FEJEZET!!!!
És hogy kárpótoljalak, elég hosszúra sikeredett :) Remélem tetszeni fog, 1-2 kommenttel igazán megdobhatnátok, azzal is ösztönöztök, persze csak ha még akartok folytatást...

És itt a várva várt kép a mi Jasperünkről...

...aki amúgy Zac Efron személyében csatlakozik a társasághoz. Nem vagyok nagy rajongója, de mikor láttam róla egy képet, egyszerűen nem ment ki a fejemből, tudtam, hogy 'ő AZ.' Ti hogy vagytok vele? Tetszik?

A fejezet vége fele még láthattok róla egy képet, remélem az is elnyeri a tetszéseteket. ;) Amennyiben Zac nem tetszik annyira, van még egy másik személy is, de róla csak egy idevágó képet találtam. Egyelőre nem mondom meg, ki az, csak ha ez nem felel meg.

De nem is húzom az időt, itt a fejezet!! :) xo Tara

10. fejezet - Randi?!

  Rengeteg kérdésünk lett volna rég nem látott barátunkhoz, de meg kellett várnunk az óra végét, mivel a tanárnő belekezdett a tanításba. Az egész anyagból alig fogtam fel valamit, végig a ceruzám végét rágva szegeztem a pillantásom Jas tarkójának, de csak nem akart megfordulni. 

  Hirtelen azonban egy gyors mozdulattal a háta mögött ülő padjára csúsztatott valamit, amit az rögtön tovább is adott. Az a valami egyre közelebb járt felénk, míg végül Anna egy cetlit tett le elém a padra. Összesen öt szó állt rajta, mikor kihajtogattam a nekem címzett levelet:

  "Ne nézz már ennyire!!! :D később..."

 Morcosan gyűrtem a papírt a tolltartómba, a türelmesség sosem volt az erényem, és ezt ő is tudta. Anna kérdőn pillantott rám, de csak megráztam a fejem, jelezve, hogy nem nagy ügy. 

  Mikor kicsöngettek villámgyorsan pattantam fel, de Jasper így is megelőzött. Lépésekkel előrébb járt már, mikor a folyosón végre utolértem. Csípőre tett kézzel megálltam előtte, és kérdőn nézve vártam a válaszokat. Ő mosolyogva felvonta a szemöldökét, mintha nem tudná, hogy mit akarok tőle, és nem szólt egy szót sem. Nagyon nem szeretem, mikor ezt csinálja.

  Végül körülbelül 2 percnyi szemezés után, egy sóhajtás kíséretében megadtam magam, és megszólaltam:
- Nem tartozol véletlenül némi magyarázattal nekem? - kérdeztem fele annyi haraggal a hangomban, mint szerettem volna.
- Mi az? 10 évig nem látsz, és még egy "üdv újra itthon Jas"-puszit sem kapok? - kérdezett vissza még midig mosolyogva, elengedve az én kérdésemet a füle mellett.

  Nagylelkűen odahajoltam hozzá, hogy adjak egy nyavalyás puszit, de ő ezt figyelmen kívül hagyva magához vont, és szorosan megölelt. Erre nem tudtam már mit tenni, sem mondani, teljesen megadva magam a nyaka köré kulcsoltam a karom és mélyen belélegezve jellegzetes illatát, odabújtam hozzá.

- Hiányoztál - motyogtam a nyakába, mire ő eltolt magától úgy, hogy a szemembe tudjon nézni, de nem vette le a kezeit a derekamról.
- Te is nekem - válaszolt, én pedig gyanakodva fürkésztem a tekintetét, de csak a már jól ismert huncutság csillogott benne.
- Nagyon is - tette hozzá jó nagy hatásszünet után, majd arra eszméltem, hogy az arca egyre közeledik az enyémhez. Szaporábban vettem a levegőt, de szeme kékje rabul ejtett, és nem engedett józanul gondolkodni.

- Hát itt vagytok! - hallottunk meg Anna kiáltását néhány méterről, mire végre kizökkentem a bensőséges pillanatból. Jas egy gyors puszit nyomot az arcomra, majd kitárt karokkal felé fordult.

- Hm, hát itt a kedvenc fő gonoszom! - kiáltott neki vissza, majd szorosan megölelte a nevető Annát és egy puszit nyomott a homlokára.

  Én is jót mosolyogtam az emlékek hatására, kizárva a fejemből az előbbi fura szituációt. Régen, mikor együtt lógtunk, mindig Jasper volt a megmentő, én, akit meg kellett menteni, Anna pedig a gonosz, aki ezt megakadályozta. A felállás sohasem változott, bármit játszottunk is.

- Tudom, hogy rengeteg kérdésetek van, de mi lenne, ha valahol máshol beszélnénk ezt meg? Mondjuk ma este, egy mozi keretein belül - vetette fel az ötletet rég nem látott barátunk ide-oda kapkodva a fejét kettőnk között, majd valószínűleg rájött, hogy így hamar el fog szédülni, ezért végül rajtam állapodott meg a tekintete. Én Annára néztem, aki szintén engem bámult, és láthatóan nagyon gondolkodott valamin, majd mintha csak most jutott volna eszébe valami, a homlokára csapott.

- Ó, most jut eszembe! Nekem ma nem jó, anyámnak kell segítenem otthon takarítani.
- Nem gond, akkor holnap vagy egy másik nap - mutatott rá Jas a megoldásra.
- Nem, nem! Ti menjetek csak el, érezzétek jól magatokat, majd velem beszélgetsz máskor. Biztos vagyok benne, hogy nektek is éppen elég megdumálni valótok van - nézett jelentőségteljesen rám.
- Hát igen, azt hiszem - küldött egy mosolyt felém, és csak remélem, hogy nem tűnt fel neki a láng vörös arcom, ugyanis pontosan tudtam, hogy Anna azt akarja, "kettőnkről" beszélgessünk.
  Ez azonban Jasnak vagy nem esett le, vagy csak nagyon jól palástolja az érzelmeit, mert az arcán nyoma sem volt felismerésnek.

- Ööö, oké, legyen akkor mozi - törtem meg a csendet, és bizonytalanul viszonoztam a kapott mosolyt.
- Remek, akkor hétre ott vagyok érted - mondta lelkesen, majd egy gyors puszival búcsúzott mindkettőnktől, ugyanis idő közben becsöngettek.

  Még egy utolsót intett, majd elsietett órára, én meg ott maradtam kettesben Annával a folyosó közepén, és a távolodó alakot figyeltem. De javu-m volt. Egyszer már végig néztem, ahogy hátat fordítva elsétál tőlem. Megnyugtatott a tudat, hogy most csak egy fél napra hagyott magamra.

- Gyere Em, menjünk! - fonta karját az enyémbe a legjobb barátnőm, aki - mint mindig - most is tudta, hogy milyen érzések kavarognak bennem.

***

 Háromnegyed 7 van és még mindig nem jöttem rá, hogy mit vegyek fel. Idegesen álltam a gardrób ajtajának dőlve, mikor kopogtattak.

- Ki az? - kiáltottam ijedten mivel egy szál törölköző volt csak rajtam.

- Rosie vagyok - jött a halk, de érthető felelet.

- Gyere nyugodtan - fújtam ki a levegőt megkönnyebbülve.

  Kinyílt az ajtó, majd egy vörös hajzuhatag és tulajdonosa szökkent (szó szerint szökkent) be a szobámba, és ugrott az ágyamra. 

- Ne haragudj, akartalak hívni, de annyi minden történt ma, és kiment a fejemből - néztem rá bocsánatkérően, de ő egy kézmozdulattal leintett.

- Semmi baj. Ezért jöttem - mosolygott barátságosan.

- Tudtad, hogy fel akartalak hívni, de elfelejtettem, és ezért idejöttél, hogy beszéljünk? - néztem rá értetlenül.

- Mi? Dehogy! - nevetett fel - Tom hívott, hogy fél órája csak ide-oda trappolást hallanak az emeletről, és mivel sejtette, hogy valami lányos dolog áll a háttérben, így inkább szólt nekem.

- Értem - mosolyodtam el én is, majd megakadt a szemem a faliórán, ami 18:50-t mutatott. 

- Szent Jézuska, Szűz Máriám! - sikkantottam ijedtem, majd bevágódtam a gardróbba és egymás után szórtam ki a ruhákat, de egyik sem volt az igazi.

- Segítsek? - kérdezte Rosie a hátam mögül.

- Köszi, de azt hiszem én jobban ismerem a ruhatáramat, mint te - válaszoltam az idegességtől kissé gúnyosan.

- Hova készülsz? Randira? - engedte el a füle mellett a csípős megjegyzésemet.

- Moziba - túrtam a hajamba idegesen a ruhakupac közepén állva - és nem randi! - tettem hozzá gyorsan, bár, hogy őszinte legyek, fogalmam sem volt róla.

- Hát persze - mosolygott mindentudóan Rosie, majd intett, hogy üljek le mellé az ágyra. Mikor ezt megtettem, megszorította mind a két kezemet, majd lehunyta a szemét és koncentrált. Már éppen közbe akartam szólni, hogy nekem erre nincs időm, mikor a kupacból felemelkedett egy fehér leggings, a szekrényből egy kék felső, az ékszeresdobozkámból egy pár fülbevaló, és egy pár kék balerina cipő is előkerült valahonnan.

- Hűha! Köszönöm - néztem rá hálásan, majd szorosan megöleltem, és elszáguldottam a fürdőbe felöltözni. Felvettem a leggingset, majd szemügyre vettem a felsőt, vagy jobban mondva toppot, amit Rosie választott nekem. Vállpántos volt, mell alatt húzott, onnantól pedig bővült, és a combom egyharmadáig ért le. Az egész égszínkék volt, ami kiemelte a szemeimet. Szerettem ezt a felsőt, fogalmam sincs, hol bujkált eddig. 

  Visszamentem a szobába, meglepődve láttam, hogy újdonsült divattanácsadóm még mindig itt van, és a fésülködő asztalomon a smink cuccaim között keresgél. Mikor észrevett, felnézett, tetőtől talpig végigmért, majd elégedetten bólintott: - Zseni vagyok!

  Erre én is elmosolyodtam, majd az órára pillantva láttam, hogy még van 5 percem, így a hajammal is kéne kezdenem valamit. Segélykérően néztem rá, és ő minden megértett. Intett, hogy üljek le a székre, majd a fürdőszobából egy kék pillangós csíptetős csattal, és egy göndörítővel tért vissza. 

  Villámgyorsan loknikba rendezte az amúgy is göndör hajamat, majd néhány tincset az elejéről hátrafogatott a csattal. Ezután kezébe vette a már kiválasztott sminkeket, és neki látott az arcomhoz. Kaptam alul-felül kihúzott szemeket, eget verdeső szempillákat, és világos kék szemhéjakat. 

  Akkor nyitottam ki a szememet, mikor csöngettek. Hálásan rámosolyogtam Rosiera, majd felpattantam, mikor meghallottam, hogy nyílik a bejárati ajtó. 

- Emily! - kiáltott utánam Rosie, mikor már fél lábbal kint voltam a szobából.

- Hm? - néztem rá vissza.

- Erre szükséged lesz - majd felém dobott egy fehér ruhagombócot. Mikor jobban megnéztem, rájöttem, hogy a kötött poncsóm az. 

- Köszönöm - néztem rá, és ki tudja, hogy ma már hányadszor hálálkodtam neki. Ő csak egy fejbiccentéssel jelezte, hogy semmiség.

  Lerohantam a lépcsőn, de fél úton megtorpantam, mikor megláttam, hogy Jasper és apa kedélyesen beszélgetnek az ajtóban. Lassan lépkedtem tovább, de Jas is észrevett és rám villantotta huncut tekintetét. 

  Most nem lógott a szemébe a haja, mint a suliban, hanem felzselézte estére. Kék kopottas farmert, fehér pólót, és szintén kopott barna bőrdzsekit viselt. Láttam, ahogy tetőtől talpig ő is végigmér, amitől kissé kirázott a hideg, és lesütött szemmel álltam meg apa mellett. 

- Hát akkor jó szórakozást fiatalok! - veregette meg apa Jas vállát, én pedig kaptam egy "érezd jól magad, de 11 órára itthon legyél" puszit, majd majdhogynem kilökdösött minket a házból. A házunk előtt nem állt kocsi, csak egy fekete motor.  

- Ezt nem mondod komolyan! - nevettem fel, és odaszaladtam, hogy jobban szemügyre vegyem. 

- Ültél már motoron? - kérdezte, és felém nyújtott egy bukósisakot. 

- Viccelsz? Egész nyáron a nagyiéknál ilyenekkel versenyeztünk Sammel! - vigyorogtam rá, és élveztem, hogy végre én lephetem meg őt.

- Értem. Hát, mivel Anna nem ért rá, gondoltam, mehetünk ezzel - vonta meg a vállát, majd felült a motorra és intett, hogy kövessem a példáját.

- Ugye tudod, hogy Anna sohasem takarít? - kérdeztem felvont szemöldökkel, és felültem mögé.

- Nem? - nézett rám vissza, de láttam rajta, hogy tudja: barátnőnk okkal maradt távol. Nevetve felvettem én is a sisakot, és átkaroltam a derekát. 

- Mehetünk? - kérdezte, én meg csak egy bólintással jeleztem, hogy persze. Várakozással, félelemmel, és egyéb hasonlóan ellentétes érzelemmel a gyomromban motoroztunk ki az utcánkból, bele az éjszakába.