9. fejezet - Egy álom, egy reggel, egy ismerős arc

Sziasztok!
Tudom, régen volt friss, de elég erős ihlet hiányban szenvedtem/szenvedek, de hála Iz-nek, legjobb barátnőmnek, újra itt vagyok :) Tehát ezt a frisst igazából neki köszönjétek!

Puszi:  Tara

- Emily - szólított valaki.

"Nem, még nem lehet reggel" fordultam morcosan a másik oldalamra.

- Emily!- szólt újra a hang, immár határozottabban, noha még mindig éppen hogy csak suttogott.

- Em! Hogy tehetted ezt? - mondta már tisztán a túlontúl ismerős hang.

  Kinyitottam a szemem, és megláttam Jaspert az ágyam előtt állva.

- Jas! Te hogy kerülsz ide? - kérdeztem rémültem, de ő rám se hederített, csak tovább beszélt.

- Hogy tehetted ezt? - ismételte - Hogy tudtad megcsókolni őt? Miért tetted ezt velem? Hiszen megígérted, hogy szeretni fogsz! Én szerettelek! De te becsaptál, és csalódást okoztál nekem - szavaiból áradt a gyűlölet, a csalódottság és a megvetés. Egyre csak ott visszhangoztak a fejemben: "Csalódást okoztál! Megígérted! Becsaptál! Megcsókoltad! MEGCSÓKOLTAD!"

  

  Aztán hirtelen minden abba maradt. Felébredtem.

Az ágyamon feküdtem és ziháltam, a hajam a homlokomra tapadt az izzadtságtól. 

"Csak egy álom volt, CSAK egy álom" nyugtattam magam.Gondolatban visszapörgettem a hétfő esti eseményeket. 

  Mikor megéreztem a láncot a nyakamban, olyan érzés volt, mint most az előbb: mintha felébredtem volna valami hipnózisszerűségből. Éppen időben.

  Kipattantak a szemeim, ellöktem Tylert és elfutottam. Rohantam, ahogy csak bírtam, majd fogtam egy taxit, és haza jöttem. Szerencsére sikerült észrevétlenül fellopakodnom az emeletre, hogy aztán az ágyamra zuhanva csendben álomba sírjam magam.

  Most péntek van, és már nem is emlékszem, miért sírtam.

Hiszen nem tettem semmi rosszat! Nem csókoltam meg Tylert. Nem szegtem meg a Jaspernek tett ígéretemet. Ezzel győzködtem magamat, de a lelkem mélyén tudtam, hogy igenis megcsaltam. Vágytam arra csókra, jobban mint bármire azelőtt, és ez megrémített. Rettenetesen örültem, mikor a nyakláncom, mint egy vödör hideg víz, visszarepített a valóságba, megakadályozva ezzel, hogy elkövessem életem talán legnagyobb hibáját. 

  Aztán felrémlett előttem az előbbi álom. Kisfiúnak láttam Jast, azon a hangon szólt hozzám, amit legutoljára hallottam tőle. Megdöbbentett a tudat, hogy mivel fogalmam sincs, most hogyan néz ki, akár el is sétálhatna mellettem az utcán anélkül, hogy felismerném. Ez a gondolat nagyon elkeserített. 

  Még mindig az ágyamban ültem, de egy hirtelen ötlettől vezérelve felpattantam, és a polcomhoz lépve levettem róla egy számomra nagyon fontos tárgyat: a régi fénykép albumomat. Finoman leporoltam, majd visszaheveredtem az ágyamba, és felkapcsoltam a fejem felett lévő kislámpát. Az album egy nagy, piros kötésű könyv volt, tele képekkel. Anyáék úgy tervezték, hogy a születésemtől kezdve egészen az érettségiig fognak bele képeket gyűjteni rólam, amolyan idővonalnak.

 Sajnos ezt nekem nem mondták, így nyolc éves koromban fogtam, és szépen kidekoráltam a baráti hármasunkról készült képekkel, csak néhány születésem kori fotót hagytam benne. Végezetül kacskaringós szép betűkkel, amilyenek csak egy másodikos kislánytól telnek, ráírtam az elejére, mintegy emlékeztetőül: Legjobb Barátok Mindörökké!

  Anyáék persze nagyon kiborultak, de mikor látták, hogy mennyire fontos lett nekem ez a kis könyvecske, egyszerűen vettek egy másik albumot a terveik megvalósítására. Persze, utána gondosan biztonságba helyezték előlem. Az emlék hatására halványan elmosolyodtam.

  Észre se vettem, hogy a múlt felidézése közben leragadtam egyetlen, egész oldalt birtokló fényképnél. A fotón csak ketten voltunk: Jas és én. A 8. születésnapomon készült, közvetlen azután, hogy megkaptam tőle az ajándékom: a világ legszebb játék tiaráját. 

  Olyan volt, mintha igazi lenne, csak egészen közelről látszott rajt, hogy műanyagból van. A képen a korona ott virított a fejemen, Jasper szorosan megölelt, arcát az én arcomhoz szorítva vigyorogtunk a kamerába. Még most is emlékszem, milyen boldog voltam akkor...

***

  Az ébresztő órám keltett néhány órával később. Azt hiszem, elaludtam a képek nézegetése közben, mert az album ott hevert mellettem az ágyon. A rémálom ellenére, ami már hétfő óta kísért, szokatlanul jó hangulatban ébredtem. Lehet, hogy az is közrejátszott, hogy Tyler egész héten nem volt suliban, így a hét utolsó napján már nem is számítottam arra, hogy találkozom vele. 

  Kikelve az ágyból a fürdőszobába mentem, felkötöttem a hajamat, és beléptem a zuhany alá. Fürdés közben azon gondolkodtam, hogy milyen régen találkoztam már Rose-val, és hogy fel kéne hívnom iskola után. Szerettem volna fejlődni a varázslásban, de a héten nem volt még óránk.

  Elzártam a vizet, kiléptem a hideg kőre, és megállva a tükör előtt szemléltem a képmásomat.

Egy egészen átlagos szempár nézett vissza rám, egy egészen átlagos arc közepéből. Nem mintha arra számítottam volna, hogy ki van írva a homlokomra nagy betűkkel, hogy BOSZORKÁNY, de jó volt látni, hogy egy külső szemlélő teljesen hétköznapinak lát.

  Hűvös őszi szél tombolt odakint, mikor kinéztem az ablakon, így szűk, hosszú szárű, sötétkék farmer mellett döntöttem, meggypiros inggel és bokacsizmával, majd magamra kapva a bőrdzsekimet, reggeli és köszönés nélkül indultam útnak az iskolába.

  Belépve az gimnázium kapuján már nem volt olyan jó a hangulatom, ugyanis rájöttem, hogy egy betűt sem tanultam irodalomra, pedig maratoni felelés volt beígérve. 

  Idegesen mentem a szekrényemhez, amiből egy lap kandikált ki ugyanúgy, mint az összes többiből végig a folyosón. A következő hónapban esedékes őszi bált reklámozta, jelezve, hogy mostantól lehet jegyeket venni a "nagy" eseményre. 

 "Remek" gondoltam magamban, mivel tudtam, hogy  Anna az aktuális fiújával fog menni, hacsak addig be nem újít valaki mást. Szóval vele nem mehetek., így szükségem lesz egy kísérőre, és nem áll valami fényesen a választékom. Gyakorlatilag egyenlő a nullával.

  Ezen agyaltam, mikor beléptem a terembe, így nem vettem észre, hogy áll valaki az ajtóban, és beleütköztem.

- Jaj, nagyon sajn... - félbe szakadt a bocsánatkérésem, amikor felnéztem az utamba akadt fiú kék szemeibe. Olyan érzelmi vihar dúlt bennük, hogy csak néhányat sikerült felismernem: meglepettség, szomorúság, öröm, de végül a dühnél állapodott meg a tulajdonosa.

- Nem tudnál néha az orrod elé nézni? - kérdezte, és a modora engem is hasonlóan zaklatottá tett.

- Talán nem kéne úttorlaszt játszanod közvetlen az ajtóban, nagy okos! - vágtam vissza, és meglepődve láttam, hogy mintha egy apró mosoly futott volna át az ajkán, de aztán összeszorította a száját, és leült a legelső sorban a szélső padhoz az ajtóval szemben, én pedig hátra sétáltam Annához, aki a hátsó padsorban várt rám. 

- Mizujs Emily? - kérdezte derűsen, de elkomorodva hozzá tette, mivel látta, hogy valami miatt nagyon ideges vagyok - Mi a baj?

- Ááá, csak sok a bunkó, ennyi az egész - ráztam meg a fejem, majd az ismeretlen fiú felé böktem - Ismered?

  A srác, mintha csak megérezte volna, hogy nézzük, hátra fordult, így  kiesett a pólója alá rejtett vastag ezüst nyaklánc. Elmosolyodott, és felénk intett. Én Annára néztem, hogy még is mit szól ehhez, de az ő arcán csak teljes megdöbbenést láttam.

- Ismerem - nyelt egy nagyot - és azt hiszem te is!

  Ekkor visszanéztem a fiúra, és mintha csak egy fátyol emelkedett volna fel időközben, felismertem.

- Jasper! - suttogtam halálra váltan, mire említett gyerekkori barátunk még mindig mosolyogva cinkosan ránk kacsintott. 

  

Na, gyerekek, tudjátok mi jön! :D Komit,komit,komit!! ;)