4. fejezet - Egy különös nap, különös estéje

Hola!

Hát, kellemes meglepetésként ért, hogy kaptam 1 komit!!! Tudom, másnak ez nem nagy dolog, de nekem az. Én nagyon új vagyok még, és muszáj kapnom pozitív/negatív kritikákat ahhoz, hogy lássam értelmét a dogoknak Szóval köszönöm Dorothy Hateheart, már ki is raktalak ;) Most egy hétig nem leszek, de majd igyekszem hozni most már sűrűbben a fejezeteket, hiszen nyár van!!!

Jó szórakozást: Tara

 

  Mikor mindenki hazaért - kivéve persze apát - leültünk vacsorázni, és Tom elmesélte, hogy miket csinált mióta nem láttuk. Persze folyamatosan tartottuk a kapcsolatot telefonon, de az mégsem volt ugyanaz. Mesélt komoly és vicces történeteket egyaránt, de észrevettem, hogy miközben beszél, többször az órájára pillant. Végül én is megnéztem, mennyi az idő: 19:58 volt.

  Ekkor Tom vett egy mély levegőt, és komolyra fordítva a szót ezt mondta:

- Valamiről, egészen pontosan valakiről, még nem beszéltem nektek. 

Folytatta volna még, de félbeszakította az ebben a pillanatban megszólaló csengő, mire ő elsietett ajtót nyitni. Mikor visszajött egy vörös hajú, hozzá képest alacsony testalkatú, kedves arcú lány is volt vele. Tisztán látszott rajta, hogy mennyire zavarban van, és hogy legszívesebben elszaladna. 

  Mindannyian felálltunk, és várakozóan néztünk Tomra, hogy bemutassa a vendéget.

- Anya, Emily és Sam! Bemutatom a kedvesemet, Rose Bolton-t! Az egyetem környékén lakik, és az albérletemmel szomszédos üzletben dolgozik.

  Egyesével odaálltunk Rose elé, és kezet fogtunk vele. Mikor én léptem hozzá, elmosolyodott, és olyan átható tekintettel nézett rám, hogy úgy éreztem: ismer. Zavartan visszamosolyogta, de az este további részében nem tudtam ellazulni.

  Rose mesélt a munkájáról és arról, hogy hogyan ismerkedett meg a testéremmel. Este tíz óra felé már mindenkin megmutatkoztak a fáradság első jelei. Sorban elköszöntünk a vendégünktől, majd a bátyám kikísérte, amíg én segítettem anyának elpakolni a vacsora maradványait.

  Sam felment a szobájába, láttam rajta, hogy tényleg nagyon elfáradt. Nyilván az edzés volt az, ami ennyire kimerítette. Mikor Tom visszatért, beállt egyfajta kínos csend, amit végül anya tört meg:

- Rendes lányt választottál - mosolygott, és zavarba jött fiára nézett - azonban számolnod kell azzal, hogy apád nem lesz elragadtatva tőle. Ugyanis nyilvánvaló, hogy miatta halasztasz az egyetemen.

- Tudom, de meg kell értenetek, hogy ő más, mint a többi lány - mondta, miközben rám emelte sokatmondó tekintetét..

- Aha, értjük - fordultam felé vigyorogva, de rögtön lehervadt a mosoly az arcomról, mikor megláttam komolyan csillogó szemeit.

- Félre érted! Ő tényleg más! - hangsúlyozta úgy a "más" szót, hogy biztosra vettem: valaminek eszembe kéne jutni, de nem ment. Sehogy sem értettem ezt az egészet, így próbáltam újfent a mosogatásra koncentrálni. 

  Miután végeztem elköszöntem tőlük, különösen nagy ölelésben részesítve a bátyám. "El sem hiszem, hogy itthon van" gondoltam boldogan, miközben a lépcsőn haladtam felfelé a szobámba. Mikor beléptem, egy pillanatra megálltam, és beszívtam a még mindig érezhető festékszagot. Pár nappal ezelőtt végeztünk a kifestésével, és még Anna is elismerte, hogy sokkal inkább illik hozzám.

  Most az egyhangú, fehér falak helyett, olyan színű lett, amilyet én szerettem volna: 3 fal rózsaszín lett, ami nagyon sokat javít mindig a hangulatomon, az a fal pedig, ahol az ágyam áll, sötétlila színű lett. 

  Gyorsan a magamhoz vettem a hálóruhám, és beléptem a saját fürdőszobámba. Örültem, hogy mikor építkeztünk a szüleim odafigyeltek, hogy mindenkinek kényelmes legyen. Most immár sokadszorra is köszönetet mondtam magamban ezért nekik. Szükségem volt egy forró fürdőre, ezután az eseménydús nap után. Beléptem a zuhany alá, és élveztem, ahogyan a forró cseppek végigszáguldanak elfáradt testemen, lemosva róla a nap gondjait és eseményeit. Legalább is én így éreztem, vagy szerettem volna érezni. Közben akaratlanul is arra gondoltam, amit Tom mondott odalent. Mire kiértem a fürdőből a fáradtság ólmos súllyal nehezedett rám. Épp a vizes hajamat töröltem át a törölközőmmel, mikor megakadt a szemem egy fehér borítékon az íróasztalomon. Kézbe vettem, de nem állt rajta címzett, csupán a nevem, de az olyan lehelet finom betűkkel volt írva, hogy olyan érzésem támadt: ha rájuk fújnék, elszállnának, mint a hópihék. Teljesen biztos voltam benne, hogy az előbb mikor bementem, még nem volt az asztalon. Óvatosan megfordítottam, és a papírvágó késemmel felnyitottam. Gyorsan átfutottam a sorokat, és ahogy olvastam, úgy szaladt egyre magasabbra a szemöldököm, és a szememből ki a fáradtság. 

  Aztán megakadt a szemem az aláíráson, és abban a pillanatban megértettem Tom célzását a másságról...