7. fejezet - Liliom a tövisek közt

Halihó!

Na, itt is a fejezet, remélem örültök. :) Tudom, hogy most sok kimaradt, de nem voltam itthon, így nem is nagyon tudtam írni, meg megmondom őszintén, sokáig nem jött egy komi se, ami kicsit lelombozott, aztán meg nem voltam netközelben...

Dorothy H.: Semmi baj, örülök, hogy itt vagy:). Gyorsan, gyorsan. Könnyű azt mondani :P de igyekszem. Igazán nem kívánhatod, hogy eláruljam mik a terveim Jasperrel! :D Majd meglátod.

nixypixy: Köszi a komit, már itt is van :)

Ez a fejezet nem lett valami vidám, de jobban megismerhetitek Rosie-t, és Eva McGinty-t (Emily anyukáját). Azért remélem tetszeni fog, és most is kapok 1-2 komit. ;)

Tara

(saját kép!)

  Bágyadtam kullogtam hazafelé. Az életkedvemet elhagytam valahol a kémia terem, és az igazgatói iroda között. Zsongott a fejem Mrs. Morison kiabálásától, az igazgató prédikációjától, és az emlékeimtől.

  Fogalmam sincs, hogy miért most jutott eszembe Jasper, de olyan erősen érzem a hiányát, mintha csak most ment volna el.

 Szerencsére Mr Jackson, az igazgató, elengedett egy szóbeli figyelmeztetéssel, de egy levelet írt anyának, amit alá kell íratnom vele. A gond az, hogy anya meglehetősen rosszul fogadja az iskolai rossz jegyeket/intőket/figyelmeztetéseket. Az egyetlen amivel sikerült nagy nehezen kibékítenem, az a matek hármasom. Hiába, nem vagyok egy lángelme. "Pff, lángok->tűz->kémia! Ez már csak egy ilyen nap" szólalt meg  cinikusan a tudatalattim. 

  Tudtam, hogy anya most otthon van, mert csak hétre kell bemennie a kórházba.

- Szia! - köszöntem hangosan, mikor átléptem a küszöböt, és becsuktam magam mögött az ajtót.

- Szia szívem! - a hangjából ítélve valahol az emeleten lehet - várj meg lent, mindjárt megyek le én is!

  Megkönnyebbültem, hogy még van pár percem. Bemegyek a konyhába, leülök a reggelizőpulthoz, a táskámat meg felrakom a mellettem lévő székre. A konyhában, mint a ház legnagyobb részén, többnyire a világos színek uralkodtak, éles kontrasztot alkotva a konyhaszekrények sötét csoki barnájával, és a kétajtós hűtőszekrény acélszürkéjével. 

- Na, itt is vagyok! Milyen napod volt, kicsim? - kérdezte, és adott egy puszit az arcomra, majd nekiállt elkészíteni a kedvenc salátámat.

- Ma behívtak az igazgatóiba - kezdtem bele. Jobb minél előbb túlesni rajta. 

Látom, hogy abbahagyja a paradicsom felvágását, mély levegőt vesz, és rám emelve szigorú tekintetét, elkezdi a szokásos beszédét.

- Em, ezt már annyiszor megbeszéltük! - "Király! Ma már másodszor szólítanak azon a becenevemen, amit utálok." Csak egyetlen embernek engedtem meg, hogy így hívjon, de ő 8 éve eltűnt. Anya is csak akkor használja, ha mérges rám.

- Sokszor bizony - tettem hozzá hangosan.

- Ne szólj bele! - csattant fel - Mondtam, hogy mennyire fontosak a jó jegyek ahhoz, hogy az lehess, ami mindig is szerettél volna: orvos. Egy igazgatói figyelmeztető nem mutatna valami jól a bizonyítványodban.

- De Anya! - most már én is felemelem a hangom, mert kezdem unni a témát, amit már annyiszor kimerítettünk - Nem kaptam beírást! És én nem akarok orvos lenni - fakadtam ki.

- Hiszen ez az álmod, vagy nem? - kérdezte meglepetten.

- Nem, Anya. Ez a te álmod, mindig is a tied volt - válaszoltam neki, lehalkítva a hangom, mert a torkomat már marták az el nem sírt könnyek. 

  Hátat fordítottam, és kirohantam a házból, futottam, magam sem tudom hova, a lábaim ösztönből vittek ahhoz a helyhez, ahol biztosan egyedül lehetek, míg meg nem érkeztem az erdő széléhez. Ott aztán az én varázs-mezőm felé vettem az irányt. Megtorpantam, mikor a széléhez értem, a lábaim nem bírták tovább, elkocsonyásodtak. Összerogytam. Éreztem, ahogy az első könnycseppek végig száguldanak az arcomon, utat nyitva ezzel az összes többinek is, míg végül kitört belőlem a zokogás. Csak sírtam, és sírtam. Csak úgy, minden miatt. Tyler, a tűz, Jas, az igazgató, anya és az erőm miatt.

- Szia Emily! Korán jöttél - hallottam meg Rosie hangját a hátam mögött - Jézusom! Mi történt? - guggolt le mellém mikor meglátta kisírt, vörös szemeimet.

Nem tudtam válaszolni, újból erőt vett rajtam a zokogás. Rosie magához ölelt, és a hátamat simogatta, közben pedig nyugtató szavakat mormogott.

- Meglásd, minden rendbe jön idővel - mondta, mire kibukott belőlem, hogy "semmi sem jön rendbe", és elmeséltem neki a mai napot. 

Jasről hallgattam, hiszen a vele történtekről csak Anna tud, és azt szeretném, ha ez így is maradna.

- Ha tudok segíteni, csak szólj! - majd felállt és odament egy növényhez, amiről csak annyit tudtam megállapítani, hogy valamilyen virág, azt hogy pontosan milyen, azt nem, úgy körbenőtte már a gaz. Csodálkozva láttam, hogy Rosie neki állt kihúzkodni körülötte a gyomot. Közben folyamatosan beszélt:

- Nézd meg itt például ezt a kis tő liliomot. Ha nem segít rajta senki, hamarosan elpusztul. Ha erősen koncentrálunk, mi boszorkányok vagyunk az egyetlenek, akik meghallhatják azt, ahogyan segítségért könyörög. Érzem azt is, amit ő érez, azt, hogy már feladta a reményt, hogy megmenekülhet.

  Segítséget kérni Emily, nem gyengeség, ó, de még mennyire, hogy nem az! Egyedül a büszkeség teszi azzá. Az teszi ilyen nehézzé, és épp ezért hatalmas bátorság kell ahhoz, hogy megtegyük. Összefoglalva: ne félj segítséget kérni, ha igazán szükséged van rá - fordult végül felém komoly arccal.

- Mit akarsz ezzel mondani? - kérdeztem, mert sehogy se értem, hogy ha rám vonatkoznak a szavai, kitől kéne segítséget kérnem?

- Ó, semmit, semmit, ne is figyelj rám, néha túl sokat fecsegek feleslegesen! - mondta hirtelen mosolyogva, mint akin átállították az állapotot "hiperaktívra" - gyere inkább ide, mutatok valamit! - mondta lelkesen, és odajött hozzám, hogy felsegítsen a földről.

  Na jó. Néha kiakadok a hangulatváltozásaitól. Egyszer olyan, mint valami koravén tizenéves, aki már annyit megélt, látott és hallott, hogy egyfolytában ontja magából a bölcsességeket, aztán hirtelen átkapcsolja magát, és úgy viselkedik, mintha nem 18, csupán 10 éves lenne. Nem ismertem még annyira, hogy el tudjam dönteni, melyik az igazi énje, de talán kicsit mindkettő.

  Elfogadtam a felém nyújtott kezet, és feltápászkodtam. Odavezetett a liliomhoz, amin látszott, hogy nem sok hiányzik ahhoz, hogy végleg elszáradjon.

- Ennek a kis virágnak nem volt választása. Nem tehet semmit az őt fojtogató gazok ellen. Emily, a te kezedben ott van a változtatás lehetőségének fegyvere, ne hagyd hát, hogy a gondok elhatalmasodjanak rajtad! Hidd el, a problémákat sokkal nehezebb megoldani, mint megelőzni őket.

  Ne keresd a konfliktust Tylerrel, légy nyitott más emberek személyiségére, még ha ez néha nehéz is! Azt javaslom, ülj le anyukáddal beszélni, hogy megértse, mit várhat el tőled és mit nem! A gyerekkori barátodra, ha igazán szereted, nem az együtt átélt szörnyűségek miatt fogsz emlékezni, hanem a közös szép emlékek miatt. Ha egyensúlyt találsz önmagadban, az erőddel is kibékülsz majd, így az nem fog újabb problémákat okozni a suliban. 

  Mint mondtam, az ilyen gondokat nem olyan nehéz megoldani, ha még csírájában elfojtod a dolgot. Mint ennél a liliomnál is. Általam megkapta az esély egy szebb életre. Ezért szeretek boszorkány lenni! Ja, meg ezért - kiáltott fel, majd lehunyta a szemét, láttam rajta, hogy erősen koncentrál. 

  A liliom levelei és szárai egyszeriben kiegyenesedtek, majd a virágok is szépen lassan kinyíltak. Egész sötétlila színűek voltak, még sosem láttam ilyen fajtát. 

  Mikor egy virág kivételével az összes kinyílt, Rosie is kinyitotta a szemeit, és elragadtatva szemlélte a művét. 

- Király! - vigyorgott rám - most te jössz!

  Tudom, hogy a megmaradt egy virágra céloz. Lehunyom a szemem, és koncentrálok. Igyekszem problémamentesíteni az elmém, és csak is a növényre összpontosítok. Érzem, ahogyan lassan kering bennem az erő, amit a kellőnek gondolt pillanatban szabadjára engedtem. Nem mertem kinyitni a szememet, féltem, hogy kudarcot vallottam. 

  Rosie füttyentett egyet, majd véleményezte a munkámat.

- Most aztán feladtad nekem a leckét! - mire végre fel mertem nézni.

  Örömmel láttam, hogy a kis virágom úgy virul, mint a többit. Mosolyogva néztem fel Rosiera, de az ő figyelmét teljesen más kötötte le.  Követtem a pillantását, mire nekem is tátva maradt a szám. 

  Az egész rét virágba borult, mintha nem is ősz volna, hanem nyár kellős közepe. Kis belső boszorkányom cigánykerekeket vetett örömében, hogy még jobban is sikerült a mutatvány, mit vártuk.

- Hupsz? - néztem kérdő tekintettel Rosiera, mert féltem, hogy valamit nagyon összekutyultam. 

  Ő az arckifejezésemet látva, elmosolyodott, így már én sem bírtam visszafogni magamat, kitört belőlünk a nevetés. Zengett tőlünk az erdő, és személy szerint fetrengtem a a röhögéstől. Aztán egyszer csak torkomon akadt a kacaj, és egy ijesztő kérdés furakodott vidám gondolataim közé: Honnan tudott Rosie a "gyerekkori barátomról"?