7. fejezet - Liliom a tövisek közt

Halihó!

Na, itt is a fejezet, remélem örültök. :) Tudom, hogy most sok kimaradt, de nem voltam itthon, így nem is nagyon tudtam írni, meg megmondom őszintén, sokáig nem jött egy komi se, ami kicsit lelombozott, aztán meg nem voltam netközelben...

Dorothy H.: Semmi baj, örülök, hogy itt vagy:). Gyorsan, gyorsan. Könnyű azt mondani :P de igyekszem. Igazán nem kívánhatod, hogy eláruljam mik a terveim Jasperrel! :D Majd meglátod.

nixypixy: Köszi a komit, már itt is van :)

Ez a fejezet nem lett valami vidám, de jobban megismerhetitek Rosie-t, és Eva McGinty-t (Emily anyukáját). Azért remélem tetszeni fog, és most is kapok 1-2 komit. ;)

Tara

(saját kép!)

  Bágyadtam kullogtam hazafelé. Az életkedvemet elhagytam valahol a kémia terem, és az igazgatói iroda között. Zsongott a fejem Mrs. Morison kiabálásától, az igazgató prédikációjától, és az emlékeimtől.

  Fogalmam sincs, hogy miért most jutott eszembe Jasper, de olyan erősen érzem a hiányát, mintha csak most ment volna el.

 Szerencsére Mr Jackson, az igazgató, elengedett egy szóbeli figyelmeztetéssel, de egy levelet írt anyának, amit alá kell íratnom vele. A gond az, hogy anya meglehetősen rosszul fogadja az iskolai rossz jegyeket/intőket/figyelmeztetéseket. Az egyetlen amivel sikerült nagy nehezen kibékítenem, az a matek hármasom. Hiába, nem vagyok egy lángelme. "Pff, lángok->tűz->kémia! Ez már csak egy ilyen nap" szólalt meg  cinikusan a tudatalattim. 

  Tudtam, hogy anya most otthon van, mert csak hétre kell bemennie a kórházba.

- Szia! - köszöntem hangosan, mikor átléptem a küszöböt, és becsuktam magam mögött az ajtót.

- Szia szívem! - a hangjából ítélve valahol az emeleten lehet - várj meg lent, mindjárt megyek le én is!

  Megkönnyebbültem, hogy még van pár percem. Bemegyek a konyhába, leülök a reggelizőpulthoz, a táskámat meg felrakom a mellettem lévő székre. A konyhában, mint a ház legnagyobb részén, többnyire a világos színek uralkodtak, éles kontrasztot alkotva a konyhaszekrények sötét csoki barnájával, és a kétajtós hűtőszekrény acélszürkéjével. 

- Na, itt is vagyok! Milyen napod volt, kicsim? - kérdezte, és adott egy puszit az arcomra, majd nekiállt elkészíteni a kedvenc salátámat.

- Ma behívtak az igazgatóiba - kezdtem bele. Jobb minél előbb túlesni rajta. 

Látom, hogy abbahagyja a paradicsom felvágását, mély levegőt vesz, és rám emelve szigorú tekintetét, elkezdi a szokásos beszédét.

- Em, ezt már annyiszor megbeszéltük! - "Király! Ma már másodszor szólítanak azon a becenevemen, amit utálok." Csak egyetlen embernek engedtem meg, hogy így hívjon, de ő 8 éve eltűnt. Anya is csak akkor használja, ha mérges rám.

- Sokszor bizony - tettem hozzá hangosan.

- Ne szólj bele! - csattant fel - Mondtam, hogy mennyire fontosak a jó jegyek ahhoz, hogy az lehess, ami mindig is szerettél volna: orvos. Egy igazgatói figyelmeztető nem mutatna valami jól a bizonyítványodban.

- De Anya! - most már én is felemelem a hangom, mert kezdem unni a témát, amit már annyiszor kimerítettünk - Nem kaptam beírást! És én nem akarok orvos lenni - fakadtam ki.

- Hiszen ez az álmod, vagy nem? - kérdezte meglepetten.

- Nem, Anya. Ez a te álmod, mindig is a tied volt - válaszoltam neki, lehalkítva a hangom, mert a torkomat már marták az el nem sírt könnyek. 

  Hátat fordítottam, és kirohantam a házból, futottam, magam sem tudom hova, a lábaim ösztönből vittek ahhoz a helyhez, ahol biztosan egyedül lehetek, míg meg nem érkeztem az erdő széléhez. Ott aztán az én varázs-mezőm felé vettem az irányt. Megtorpantam, mikor a széléhez értem, a lábaim nem bírták tovább, elkocsonyásodtak. Összerogytam. Éreztem, ahogy az első könnycseppek végig száguldanak az arcomon, utat nyitva ezzel az összes többinek is, míg végül kitört belőlem a zokogás. Csak sírtam, és sírtam. Csak úgy, minden miatt. Tyler, a tűz, Jas, az igazgató, anya és az erőm miatt.

- Szia Emily! Korán jöttél - hallottam meg Rosie hangját a hátam mögött - Jézusom! Mi történt? - guggolt le mellém mikor meglátta kisírt, vörös szemeimet.

Nem tudtam válaszolni, újból erőt vett rajtam a zokogás. Rosie magához ölelt, és a hátamat simogatta, közben pedig nyugtató szavakat mormogott.

- Meglásd, minden rendbe jön idővel - mondta, mire kibukott belőlem, hogy "semmi sem jön rendbe", és elmeséltem neki a mai napot. 

Jasről hallgattam, hiszen a vele történtekről csak Anna tud, és azt szeretném, ha ez így is maradna.

- Ha tudok segíteni, csak szólj! - majd felállt és odament egy növényhez, amiről csak annyit tudtam megállapítani, hogy valamilyen virág, azt hogy pontosan milyen, azt nem, úgy körbenőtte már a gaz. Csodálkozva láttam, hogy Rosie neki állt kihúzkodni körülötte a gyomot. Közben folyamatosan beszélt:

- Nézd meg itt például ezt a kis tő liliomot. Ha nem segít rajta senki, hamarosan elpusztul. Ha erősen koncentrálunk, mi boszorkányok vagyunk az egyetlenek, akik meghallhatják azt, ahogyan segítségért könyörög. Érzem azt is, amit ő érez, azt, hogy már feladta a reményt, hogy megmenekülhet.

  Segítséget kérni Emily, nem gyengeség, ó, de még mennyire, hogy nem az! Egyedül a büszkeség teszi azzá. Az teszi ilyen nehézzé, és épp ezért hatalmas bátorság kell ahhoz, hogy megtegyük. Összefoglalva: ne félj segítséget kérni, ha igazán szükséged van rá - fordult végül felém komoly arccal.

- Mit akarsz ezzel mondani? - kérdeztem, mert sehogy se értem, hogy ha rám vonatkoznak a szavai, kitől kéne segítséget kérnem?

- Ó, semmit, semmit, ne is figyelj rám, néha túl sokat fecsegek feleslegesen! - mondta hirtelen mosolyogva, mint akin átállították az állapotot "hiperaktívra" - gyere inkább ide, mutatok valamit! - mondta lelkesen, és odajött hozzám, hogy felsegítsen a földről.

  Na jó. Néha kiakadok a hangulatváltozásaitól. Egyszer olyan, mint valami koravén tizenéves, aki már annyit megélt, látott és hallott, hogy egyfolytában ontja magából a bölcsességeket, aztán hirtelen átkapcsolja magát, és úgy viselkedik, mintha nem 18, csupán 10 éves lenne. Nem ismertem még annyira, hogy el tudjam dönteni, melyik az igazi énje, de talán kicsit mindkettő.

  Elfogadtam a felém nyújtott kezet, és feltápászkodtam. Odavezetett a liliomhoz, amin látszott, hogy nem sok hiányzik ahhoz, hogy végleg elszáradjon.

- Ennek a kis virágnak nem volt választása. Nem tehet semmit az őt fojtogató gazok ellen. Emily, a te kezedben ott van a változtatás lehetőségének fegyvere, ne hagyd hát, hogy a gondok elhatalmasodjanak rajtad! Hidd el, a problémákat sokkal nehezebb megoldani, mint megelőzni őket.

  Ne keresd a konfliktust Tylerrel, légy nyitott más emberek személyiségére, még ha ez néha nehéz is! Azt javaslom, ülj le anyukáddal beszélni, hogy megértse, mit várhat el tőled és mit nem! A gyerekkori barátodra, ha igazán szereted, nem az együtt átélt szörnyűségek miatt fogsz emlékezni, hanem a közös szép emlékek miatt. Ha egyensúlyt találsz önmagadban, az erőddel is kibékülsz majd, így az nem fog újabb problémákat okozni a suliban. 

  Mint mondtam, az ilyen gondokat nem olyan nehéz megoldani, ha még csírájában elfojtod a dolgot. Mint ennél a liliomnál is. Általam megkapta az esély egy szebb életre. Ezért szeretek boszorkány lenni! Ja, meg ezért - kiáltott fel, majd lehunyta a szemét, láttam rajta, hogy erősen koncentrál. 

  A liliom levelei és szárai egyszeriben kiegyenesedtek, majd a virágok is szépen lassan kinyíltak. Egész sötétlila színűek voltak, még sosem láttam ilyen fajtát. 

  Mikor egy virág kivételével az összes kinyílt, Rosie is kinyitotta a szemeit, és elragadtatva szemlélte a művét. 

- Király! - vigyorgott rám - most te jössz!

  Tudom, hogy a megmaradt egy virágra céloz. Lehunyom a szemem, és koncentrálok. Igyekszem problémamentesíteni az elmém, és csak is a növényre összpontosítok. Érzem, ahogyan lassan kering bennem az erő, amit a kellőnek gondolt pillanatban szabadjára engedtem. Nem mertem kinyitni a szememet, féltem, hogy kudarcot vallottam. 

  Rosie füttyentett egyet, majd véleményezte a munkámat.

- Most aztán feladtad nekem a leckét! - mire végre fel mertem nézni.

  Örömmel láttam, hogy a kis virágom úgy virul, mint a többit. Mosolyogva néztem fel Rosiera, de az ő figyelmét teljesen más kötötte le.  Követtem a pillantását, mire nekem is tátva maradt a szám. 

  Az egész rét virágba borult, mintha nem is ősz volna, hanem nyár kellős közepe. Kis belső boszorkányom cigánykerekeket vetett örömében, hogy még jobban is sikerült a mutatvány, mit vártuk.

- Hupsz? - néztem kérdő tekintettel Rosiera, mert féltem, hogy valamit nagyon összekutyultam. 

  Ő az arckifejezésemet látva, elmosolyodott, így már én sem bírtam visszafogni magamat, kitört belőlünk a nevetés. Zengett tőlünk az erdő, és személy szerint fetrengtem a a röhögéstől. Aztán egyszer csak torkomon akadt a kacaj, és egy ijesztő kérdés furakodott vidám gondolataim közé: Honnan tudott Rosie a "gyerekkori barátomról"?

Ajánló(k)

Sziasztok!

Egyik hírem, hogy kész a fejezet!!! Ez is hosszabb az előzőeknél, bár nem olyan sokkal, mint a 6. fejezet. Holnap lessétek a blogot, mert hozom!

Szóval...

  Akik nem olvasták vissza as legelső bejegyzéseket, nem tudhatják, hogy eredetileg ez egy hagyományos blog volt. Úgy terveztem, hogy különböző filmekről, könyvekről stb.-ről fogok írni, de jött az a hűű de nagy ihletem, és ez a háttérbe szorult. Sebaj, pótlom! :)

  Amiről most írni fogok az egy könyv, és a belőle készített film. Igazából a véleményetekre vagyok kíváncsi, meg arra, hogy ki olvasta a könyvet/látta a filmet ;) Aki még nem hallott a történetről, annak melegen tudom ajánlani! 

BÜSZKESÉG ÉS BALÍTÉLET

Tartalom: A jómódú, ám nem túl gazdag Mr. Bennet boldogan él vidéki birtokán buta, folyton fecsegő feleségével és öt lányával. Mrs. Bennet életének célja lányait a szegényes hozomány ellenére jól férjhez adni. Csakhogy a jó eszű és éles nyelvű Elizabeth szélesebb perspektívákban gondolkozik, és ebben apja is támogatja őt.

Amikor a szomszéd birtokot a fiatal, gazdag és nőtlen Mr. Bingley bérbe veszi, Mrs. Bennet már jövendő vejét látja az új szomszédban. A legidősebb lány, a derűs és gyönyörű Jane úgy tűnik, meghódítja Mr. Bingley szívét. Ami Lizzyt illeti, ő megismerkedik a jóképű, és látszólag igencsak dölyfös Mr. Darcyval, és máris kezdődik a nemek ádáz csatája. Lizzy sok rosszat hall Mr.Darcyról, s a férfi gőgje mindezt alátámasztani látszik. Lizzy nem is sejti, hogy Mr. Darcy gyengéd érzelmeket táplál iránta.

A helyzetet tovább bonyolítja, hogy Elizabeth nem várt házassági ajánlatot kap a Bennet-vagyont öröklő unokatestvértől, Mr. Collinstól, és amikor Mr. Bingley váratlanul Londonba távozik, magára hagyva a kétségbeesett Jane-t, Lizzy Mr. Darcyt teszi felelőssé a szakításért.

Amikor Mr. Darcy váratlanul megkéri Elizabeth kezét, ő a fejére olvassa összes gőgjét. Ám a bűnök egy része alaptalannak, más része pedig teljesen érthetőnek mutatkozik. Elizabeth lassan ráébred arra, hogy mekkora belső csatát vívhatott Mr. Darcy, míg végül eljutott addig, hogy megkérje a kezét. A felismerés, hogy a férfi valóban szerette, elkeseríti. Nagybátyjával és nagynénjével hosszabb utazást terveznek, mivel azok látják Elizabeth gyötrődését. Az úton betérnek Pemberley-be Mr. Darcy birtokára. Mr. Darcy mindent megtesz, hogy bizonyítsa Elizabethnek, mennyire tévedett amikor gőgösnek, büszkének nevezte. Lizzy szerelmes lesz.

Lydia elszökik egy ott állomásozó ezred tisztjével, Mr. Darcy időt és pénzt nem kímélve igyekszik a Bennet lány becsületét megmenteni. S helyrehozza Mr. Bingley és Jane kapcsolatát is. Elizabeth immár teljesen biztosan tudja, mekkora hibát vétett a házassági ajánlat elutasításával, de immár félő, hogy Mr. Darcy végleg lemondott róla.

Hirtelen felbukkan Lady de Bourgh, Mr. Darcy nagynénje, s feldúltan közli, hogy az a híresztelés járja, unokaöccse eljegyezte őt. Elizabeth tisztázza a helyzetet, hogy nem menyasszonya Mr. Darcynak, ám nem hajlandó esküt tenni, hogy soha nem fogadja el a házassági ajánlatát. Mr. Darcy nemsokára megjelenik Bennetéknél, és elárulja, hogy nagynénje nála is látogatást tett. Elizabeth megvallja, hogy cseppet sem gyűlöli a férfit, s az újra megkéri a kezét.

A két főszereplő leküzdi hibáját, egyik a büszkeséget, másik az előítéletet, s már semmi sem áll többé boldogságuk útjába.

A film

Kategória: Romantikus, vígjáték

Rendező: Joe Wright

Szereplők: 

Elizabeth Bennet	Keira Knightley
Mr. Darcy	Matthew Macfadyen
Mary Bennet	Talulah Riley
Jane Bennet	Rosamund Pike
Lydia Bennet	Jena Malone
Catherine "Kitty" Bennet	Carey Mulligan
Mr. Bennet	Donald Sutherland
Mrs. Bennet	Brenda Blethyn
Charlotte Lucas	Claudie Blakley
Mr. Charles Bingley	Simon Woods
Caroline Bingley	Kelly Reilly
Mr. George Wickham	Rupert Friend
Mr. William Collins	Tom Hollander
Lady Catherine de Bourgh	Judi Dench
Anne de Bourgh	Rosamund Stephen
Fitzwilliam ezredes	Cornelius Booth
Mrs. Gardiner	Penelope Wilton
Mr. Gardiner	Peter Wight
Mrs. Reynolds	Meg Wynn Owen
Georgiana Darcy	Tamzin Merchant

Vélemény: Nekem nagyon tetszett a film, egyszerűen imádtam! Volt néhány jelenet, ahol nem teljesen értettem a szituációt, de idővel minden a helyére került. Egyrészt azért keltette fel az érdeklődésemet, mert nagyon szeretem  Keira Knightley-t ( A Karib-tenger kalózaiból), másrészt nagyon sokat hallottam a filmről, kapott hideget-meleget is bőven. 

Az előzetese alapján nekem nagyon megtetszett, itt megtalálhatjátok:  http://www.youtube.com/watch?v=Y5gSu9MQP64 

Aki inkább a modernebb filmekért van oda, unalmasnak találhatja, de a romantikus alkatok nagyon élvezni fogják ;)

A könyv

Írta: Jane Austen 

Megjelenés: 1813 (!)

Eredeti cím: Pride and Prejudice

Eredeti nyelv: angol

Műfaja: regény

Fordította: Szenczi Miklós

Vélemény: Előbb láttam a filmet, mint olvastam a könyvet. Azt mondják ez nem előnyös, de szerintem ebben az esetben teljesen mindegy. Nagyjából egyezik a könyv és a film cselekménye, de kisebb-nagyobb különbségek tapasztalhatók a könyv felétől, bár ezek nem befolyásolják a végkifejletet, de a könyv valamivel tovább ment, mint a film, betekintést engedett a későbbi történésekbe is. 

  A könyv segített megérteni a filmben nem teljesen tiszta részeket, és kicsit olyan volt, mintha a színészek fejébe láttam volna. A könyv ugyebár sokkal jobban fejezte ki Elizabeth érzéseit, és (mivel E/3.-ban íródott) Darcy gondolatai közül is megismerhettem egyet-kettőt. Gyerekek, nem tudok mást mondani: annyira jó volt!! Le se tudtam tenni, míg a végére nem értem. 

Na, mit gondoltok? Megtetszett? Nézzétek meg, szerintem nem bánjátok meg! Láttátok/olvastátok már? Szeretettel várom a véleményeteket! Kíváncsi vagyok ki, mit gondol róla, akkor is ha már ismeri, és arra is, ha valaki csak az ajánló alapján ír véleményt! 

Kérlek jelezzetek vissza, hogy akartok e még hasonló ajánlókat! Ha van esetleg film, vagy könyv ötletetek, és szívesen megosztjátok velem, írjatok!

Holnap jövök! Üdv.: Tara

forrás: Wikipédia+Google :D

6. fejezet - Lángoló indulatok

Sziasztok!

Itt is a fejezet, szép hosszú, remélem tetszeni fog, és megköszönitek 1-2 komival ;) Jó szórakozást!

Tara

  A következő néhány napot robotüzemmódban éltem meg. Ettem, aludtam, tanultam, de mindvégig úgy éreztem, hogy már sosem lesz ugyanaz, mint régen.

  Bár már egy ideje rendelkezem az Erőmmel, a tény, hogy boszorkány vagyok, mázsás súllyal nehezedett a vállamra. A varázslók és boszorkányok feladata ugyanis, hogy egyensúlyt tartsanak és teremtsenek a természetben. Hogy a jó egyenlő legyen a rosszal, a hideg a meleggel, az élet a halállal. Ezt Rosie magyarázta el még aznap éjjel. Úgy beszéltük meg, hogy Tomon kívül nem mondjuk el senkinek, mi is vagyok igazából.

  Pénteken az utolsó óra kémia volt, amit én kifejezetten szerettem. Még Anna is úgy gondolja, hogy nem vagyok normális. Hisz ki szereti a kémiát? Hát lehet, hogy a a végén még igaza lesz, és beleőrülök valamiben, bár sejtésem szerinte az nem az iskola lesz.

  Mivel ez volt az idei első kémia óránk, nem tudtam, hogy ki lesz ebben az évben a laborpartnerem. Mindig a tanárnő dönti el, hogy ki kivel dolgozik együtt az egész tanévben. Csak nagyon ritkán változtatott a már kialakított ülésrenden.
  Miután Mrs. Morison a helyemre irányított leültem, és csengetésig olvastam. Akkor aztán eltettem a könyvem, és igyekeztem tartani a tempót a tanárnővel, aki mára maratoni jegyzetelést tervezett. Csengetés után kb. 10 perccel nyílt az ajtó, és Tyler Worz sétált be a terembe. Elnézést kért a késésért, bár megbánásnak még csak nyomát sem fedeztem fel rajta. Majd megkérdezte, hogy hová kell ülnie. Mrs. Morison vetett egy pillantást az ülésrendre.

- Foglaljon helyet Ms. McGinty mellett! - mondta, és újra a tábla felé fordult. Állam a földet súrolta, éreztem ahogy kiszárad a szám, nem tudtam elhinni, hogy nekem kell pesztrálni Mr. Bajkeverőt.

- Tanárnő, kérem! - jött meg a hangom, és feltettem a kezem - biztosan valami félreértés történt. Nem lehet, hogy elnézte az ülésrendet, és én egyedül ülök ebben a padban?

- Nem, Ms. McGinty - mondta, majd hátat fordított nekem, ezzel jelezve, hogy lezártnak tekinti a vitát.

  Tyler széles mosollyal az arcán indult el felém, én meg hosszan kifújtam a levegőt, és folytattam a jegyzetelést. Ő közben ideért, válltáskáját a pad mellé téve, lazán ledobta magát a mellettem lévő székre.  "Mintha itt sem lenne" győzködtem magamat, és próbáltam nem észrevenni, hogy milyen jó illatú kölnit használ.

- Szia - köszönt vidáman csillogó pimaszsággal a szemében. Nem, természetesen nem néztem rá. Nem néztem meg, hogy milyen jól áll neki a világos kék, középen fehérré koptatott farmer, és a hozzá illő póló. Nem, ááá, egy pillantást sem vetettem rá. Csak épp véletlenül maradtam le Ms. Morisontól három mondattal. "Nincs itt, ne is foglalkozz vele, Emily NYUGI!" ismételgettem attól rettegve, hogy valami olyat teszek, amit később még nagyon megbánnék. Éreztem a véremben lüktető, és egyre növekvő Erőt.

- Remélem jól megleszünk majd - folytatta a fecsegést, de rá sem hederítettem.

- Nem válaszolsz? Tudod Em, ez nagyon udvariatlan dolog. Ugye nem baj, ha Em-nek szólítalak? - még mindig nem válaszoltam, csak mélyeket lélegeztem.

- Na, mi van Em? Már nem tetszem annyira, mint a múltkor? - nézett rám megjátszott csalódottsággal, de tekintete elárulta, hogy legbelül nagyon jól szórakozik.

  Erre hirtelen felé kaptam a fejem, éreztem amit a szemem szikrákat szór. Hozzá akartam vágni, hogy valamit nagyon félreérthetett, mert a levélben egy szót sem ejtettem arról, hogy tetszenek nekem.
   Meglepetésemre, Tyler kissé hátrahőkölt, de figyelmét valamiért a jegyzeteim felé fordította.

- Most mi van? - rivalltam rá, de így sem vette le a szemét az asztalon nyugvó kezeimről.

- Tudod, reméltem, hogy egyszer alaposan beégethetlek, de álmomban sem gondoltam volna, hogy alapból ennyire tüzes vagy - és fejével az asztal felé bökött.

  Mikor én is odanéztem, ismét tátva maradt a szám, és felpattantam az asztaltól. Az asztalomon ugyanis, ahol eddig a kezem volt, lángra kapott a jegyzetem, és végig néztem, ahogyan az új tananyag lassan szénné ég. "Exoterm reakció" mondta ironikusan a tudatalattim.

- Ms. McGinty! Maga mi a fenét művel? - ordított rám a tanárnő, mikor észre vette legújabb mutatványomat.

  Erre mindenki felém fordult, Tyler pedig kötelességtudóan elfutott a poroltóért. Amíg ő a tüzet oltotta, a tanár kiabált, a többiek meg csak egymás között pusmogtak, vagy csendben figyeltek. Én teljesen elkalandoztam, miközben a tenyeremet vizsgálgattam, Rose szavait hallottam a fejemben, mikor azt mondta, hogy a természet szolgáinak - akik ugye a boszorkányok, tehát nekünk - a négy elem egyike sem tud ártani. A kezem teljesen sértetlen volt. Merengésemből Mrs. Morison éles hangja szakított ki.

- McGinty! Az igazgatóhoz! MOST! - parancsolt rám, és csontos ujjával az ajtó felé bökött.

  Még mindig bágyadtan összeszedtem a cuccaim, és azon gondolkoztam, hogy ebben az évben, sőt! Ezen a héten már másodszorra zavarnak ki az óráról Tyler miatt. Mégsem rá voltam mérges. LEgjobban magamra haragudtam. Arra, ami vagyok, és amin nem tudtam változtatni. Boszorkány vagyok. Utáltam az erőmet, a lobbanékonyságomat.
  Visszasírtam a gyermekkoromat, mert tudtam: ez az Erő, amit kaptam, szükségessé teszi, hogy hamarabb felnőjek, mint azt szerettem volna. Visszasírtam azokat a napokat, amikor Annával felhőtlenül játszottunk, nem gondoltunk a felnőttek problémáira. Persze, nekem is voltak amolyan "gyermekgondjaim" - kivel, mit játsszak, nem jött el mindenki a szülinapi bulimra -,  de ehhez képest azok így utólag eltörpülnek.

  Akkoriban nem csak ketten voltunk barátok Annával, hanem közénk tartozott egy Jasper nevű fiú is. Nagyon szerettük egymást, így hárman, de egy idő után észrevettem, hogy Jas és Anna milyen közel kerültek egymáshoz.
  Napról napra növekedett bennem egy addig ismeretlen érzés, amiről ma már tudom, hogy féltékenységnek hívják. Így ment ez több, mint egy éven keresztül, mígnem egy napon nem bírtam tovább, és számon kértem a barátnőmet. Ő nem értette, hogy mi a bajom, azt mondta, ő úgy szereti Jast, mint a testvérét. Nem hittem neki.
  Utána két egész hétig nem beszéltem egyikükkel sem, pedig Jas többször is keresett. Egyszer anya jött be a szobámba, megkért, hogy üljek le, és elmondta, hogy a legjobb barátom szülei autóbalesetben meghaltak. Ekkor voltam 8, Jasper pedig, 10 éves. Azt mondta, Jasnek el kell költöznie a nagynénjéhez, nagyon messzire innen. Aznap nem aludtam semmit.
  Egész éjjel sírtam, és tudtam: noha nem állok rá készen, el kell engednem Jast. 8 évesen elvesztettem a legjobb barátomat és valószínűleg első szerelmemet. 
  Másnap kopogtattak, anya azt mondta Ő van itt. Megtöröltem könnyes szemeimet, és megmondtam, hoy természetesen beengedheti. 
  Mikor belépett, láttam rajta, hogy sírt, bár ezt sohasem ismerné be. A mindig vidám szempárba most végtelen szomorúság költözött. Odaléptem hozzá, és szorosan megöleltem. Istenem, de hiányzott! Ő aranyszőke hajamba fúrta az arcát, és tudtam, hogy nehezen tartja vissza a könnyeit. 


- Annyira sajnálom - mondtam, ő meg csak még szorosabban ölelt. 


  Tudtuk, hogy ebben a két szóban benne volt minden megbánásom is. Sajnáltam, hogy két hétre magára hagytam. Sajnáltam, hogy 10 évesen el kellett vesztenie a szüleit, és hogy el kell mennie innen. Tudtam azt is, hogy hosszú, nagyon hosszú ideig, most látom utoljára. Eltol magától, és a szemembe nézett. 


- Azért jöttem, hogy ezt odaadjam - és felém nyújtott egy nyakláncot. Olyan gyönyörű volt. Ezüst láncon egy apró pillangó függött rózsaszín és világoszöld kövekkel kirakva. Mutatta, hogy forduljak meg, és mögém lépett.


- Anyukámé volt - mondta, és hallottam, hogy nagyot nyel, miközben a nyakamba akasztja a láncot.


- Ezt nem fogadhatom el - válaszoltam, de nem volt igazi ellentmondás a szavaimban. Tudtam, hogy azért adja, mert azt akarja, hogy az enyém legyen. Sírtam.


- Azt szeretném, ha a tied lenne - erősítette meg ki nem mondott gondolataimat, miközben újra felé fordultam - azé, akit szeretek, és akit mindig is szeretni fogok. Ezt jól jegyezd meg! - mondta, majd odahajolt és apró puszit nyomott az arcomra.


Ekkor a könnyeim már megállíthatatlanul folytak végig az arcomon.  Hirtelen ötlettől vezérelve odamentem az asztalomhoz, elővettem az egyik nyakláncom, és levettem róla a medált. Egy vastagabb ezüst lánc volt, szépen kidolgozott szemekből állt. 


- Hozd vissza nekem! - és felé nyújtottam az ajándékom. 


  Ő bólintott és elvette tőlem a láncot. Újból megölelt, és én úgy szorítottam, kapaszkodtam belé, mint egy kis majom.

- Én is szeretlek, és sohasem felejtelek el - suttogtam sírástól szaggatottan. Végig simított a hajamon, majd fátyolos tekintettel rám mosolygott, és hátat fordítva kilépett az ajtón. 8 évesen végig néztem, ahogyan a legjobb barátom kisétált az életemből.


 Észre sem vettem, hogy a nyakláncomat szorongatom. Azt a pillangósat, amit Tőle kaptam, és amit azóta sem vettem le. Fogalmam sincs, hogy miért most jutnak eszembe ezek az emlékek, de valamiért újult erővel tört rám a hiánya.
 Láttam magam előtt állandóan kócos sötétbarna, szinte fekete haját, csillogó jég kék szemeit, és ajkát, melynek sarkában mindig ott bújt egy csintalan mosoly.
 Mielőtt elsírhattam volna magam, megérkeztem az igazgatói iroda elé. Mély levegőt vettem, és bekopogtam.

- Tessék - jött a határozott felelet, és én minden erőmet összeszedve beléptem az ajtón...

Bocsi,bocsi,bocsi,bocsi!!

Sajnálom tényleg, de ma még nem tudom hozni a fejezetet, de már elkezdtem begépelni. Holnap remélem tudom hozni. Addig is ne egyetek meg, kérlek! Tara

Életjel

Halihó!

Na, vagyok ám, csak sok dolgom volt mostanság. A lényeg: kész a fejezet!! Ha minden jól megy holnap hozom, szerintem egész jól sikerült, és jó hosszú is lett. Nem ígérem, hogy a többi is ilyen lesz, de igyekszem :) Viszlát holnap: Tara

Új kinézet

Halihó! 

Nem, ez még nem új fejezet, azért ennyire nem vagyok gyors ;) Ha már itt tartunk, igyekezni fogok az új fejezettel/fejezetekkel, csak közbe jött valami, ami gyökerestül megváltoztatta az életemet. Lett egy saját lovam! :D Néhányan biztos tudjátok, hogy mekkora felelősség egy állatot tartani, szóval türelem, nyáron biztos nem foglak sokáig várakoztatni titeket, az iskoláról meg még ne beszéljünk. 

A lényeg:

  Mint láthattátok, új kinézetet készítettem a blogra, sokat dolgoztam vele, remélem tetszik. Ezzel kapcsolatban találtok bal oldalon egy szavazást, kérlek titeket jelezzétek, ha valami nem tetszik! Az előző fejezetnél írtam, hogy aki siet az csak pipáljon. Módosítanám ezt azzal, hogy aki siet, de tetszett (vagy éppen nem) neki a fejezet, írjon két szót a chat-be! (pl. nagyon tetszett/jó volt/nem tetszett/rossz volt stb.) Szerintem ebbe még senki nem halt bele. 

Igazán leköteleznétek, és lehet még a feji is gyorsabban készülne ;) 

xoxo: Tara

5. fejezet - A családi titok

Szia Mindenki (már aki olvas ;))!  

Láttam, hogy néhányan szavaztak arra, hogy túl rövidek a fejezetek. Nos, erre csak azt tudom mondani, hogy igyekszem. A következő az még nincs teljesen kész, de már most jóval hosszabb, mint az eddigiek :D

Aki erre jár, annak nagyon megköszönném, ha egy komit írna, csak néhány szó, az senkinek se sok ;) De aki nagyon siet, az elég ha pipál. Ne feledjétek: látom az oldalmegjelenítéseket! :)

Tara

  Hajnali egy órakor elkezdett rezegni a telefonom jelezve, hogy ideje volna felkelnem, ha nem akarok elkésni a levélben írt találkáról. Felkaptam az előre kikészített ruhámat, és lófarokba fogtam a kócos szőke hajam. Óvatosan kiosontam a szobámból, majd le a földszintre, onnan ki az előszobába. Felkaptam a kissé már nyúzott, viszont általam annál inkább szeretett tornacipőmet, és csendesen kinyitottam a bejárati ajtót. Mikor szerencsésen kijutottam, jobbra vettem az irányt, amerre az erdő volt. 
  Gyalog mentem, nem kockáztathattam, hogy anyáék meghallják, hogy kihozom a kocsit a garázsból. A másik okom az volt, hogy nem szerettem sötétben vezetni, nem mellesleg az erdő sem volt messze. Jogosítványom ugyan még nem volt, de már tudtam vezetni, és a szüleim megengedték, hogy itt a külvárosban - ahol a rendőrt csak hírből ismerik - használjam néha az autót.

  Ismerem az erdőt, Annával kicsi korunkban sokat játszottunk ott, felderítettük az összes ösvényt, csapást és tisztást. Viszont azzal nem számoltam, hogy akkor mindig világos volt, hiszen legkésőbb öt órára mindig haza kellett mennünk. Most azonban sötét volt, mindenhol az éjszakai neszek uralták az erdőt. A nappali madárcsipogásokhoz és ágroppanásokhoz képest szinte néma csend volt. Nagyon félelmetesen hatott, ahogyan a fák felém magasodtak hatalmas koronájukkal, egyre beljebb és beljebb csalogatva az arra járót.

  A tisztás, ami a levélben megvolt adva a hajnali két órás időpont mellé, nem volt nagyon bent az erdőben, így hamar megtaláltam az odavezető ösvényt. Szerettem ezt a helyet, amolyan "varázs-mező" hatást keltett bennem, de mikor megkérdeztem Annát, hogy ő mit gondol, kinevetett, és azt mondta, csak képzelődöm.

  Majdnem teljesen kör alakú volt. Nem lehettem benne biztos, hiszen ezt csak felülnézetből állapíthattam volna meg. A közepén három hatalmas tölgyfa terpeszkedett. Az volt az érdekes, hogy nagyon közel nőttek egymáshoz, így gond nélkül át lehetett mászni az egyik tölgy ágról a másikéra. 

  A középső fa tövében, a gyökerek közt, egy kuporgó alakot vettem észre, aki rögtön felegyenesedett, mikor meglátott.

- Késtél - mondta, de hangjában nyoma sem volt szemrehányásnak.

- Sajnálom. Igazság szerint, nem voltam benne biztos, hogy el akarok e jönni, de a kíváncsiságom erősebbnek bizonyult - mosolyogtam rá félszegen.

- Én tudtam, hogy eljössz - válaszolta Rose, viszonozta a mosolyomat, majd elkomolyodva hozzátette:

- gondolom, sok kérdésed van azzal kapcsolatban, amit a levélben írtam.

- Azt írtad, hogy olyan vagy, mint én. Ez egészen pontosan mit jelent? - kérdeztem, miközben mindketten leültünk egy-egy kiemelkedő gyökére. 

- Azt, hogy hozzád hasonlóan nekem is vannak bizonyos képességeim, amik - hogy is fogalmazzak - nem épp természetesek. Bólintottam jelezve, hogy értem, mit akar mondani.

- Emily, te egy nagyon fontos faj leszármazottja vagy, méghozzá anyukád ágáról. Ő azért nincs birtokában ezeknek a képességeknek, mert egy-egy családból ck néhány szerencsés ember van, akik 16. életévük betöltése után képesek varázsolni - emelte tekintetét rám, várva  a reakciómat.

- Varázsolni? - csupán ennyire tellett tőle. A hitetlenkedés, a döbbenet, és a megvilágosodás. Ezek az érzések kavarogtak bennem egyszerre, teljesen megbénítva, holott a fejemben a fogaskerekek lázasan kattogtak.

- A helyzet úgy áll Emily - nézett mélyen a szemembe - hogy boszorkány vagy...

~oOo~